A gyűlöletet alakítsd szeretetté, ha nem túl nagy kérés… – Két auschwitzi fogoly a megbocsátásról
Etty Hillesum és Mózes Kor Éva. Mindketten zsidók, és megtapasztalták az auschwitzi koncentrációs tábor borzalmait. Két nő, akik arra tanítanak, hogy a megbocsátás az egyedül járható út. András Csaba SJ a jezsuiták blogján idézte fel történetüket. Írásából részleteket közlünk megemlékezve arról, hogy hetvenöt éve, 1945. január 27-én szabadították fel a lengyelországi koncentrációs tábort.
Etty 1943 novemberében vesztette ott életét; Éva tavaly, 85 évesen halt meg Auschwitztól nem messze, éves látogatása során. Egyikük sem akart áldozat maradni, hanem a megélt szenvedést úgy építették be életükbe, hogy valamiképp a megbocsátás követeivé váltak.
Mózes Kor Éva a szilágysági Porcon született 1934-ben. Egyike volt azon 428 ezer zsidónak, akiket 1944 májusa és júliusa között Auschwitzba deportáltak, és akik közül legalább 300 ezren a gázkamrákban haltak meg. Ikertestvérével, Mirjammal együtt Josef Mengele kísérleti különítményébe kerültek; itt az ikerpárokat hajmeresztő orvosi beavatkozásoknak vetették alá, ami részben túlélésüket is „biztosította”. Éva szülei és két nővére a táborban vesztették életüket. Auschwitz felszabadítása után Mirjam és Éva Romániába kerültek, majd öt év után Izraelbe emigráltak. Éva Haifában megismerkedett egy amerikai férfival, akivel az indianai Terre Hauteben kezdtek új életet.
1978-ban az NBC tévétársaság leadta a Holokauszt című filmet; Évát – mint túlélőt – többen megkeresték, hogy beszéljen a haláltáborral kapcsolatos emlékeiről. Több konferencián is előadást tartott a következő években. Az egyik rendezvényen találkozott Hans Münch-hel, aki orvosként Mengele alakulatában dolgozott.
A találkozás után tíz hónappal úgy gondolta, levelet ír Münch-nek arról, hogy mindent megbocsát. „Egészen addig a pillanatig arra voltam utalva, hogy arra reagáljak, amit az emberek tesznek velem – fogalmazta meg. – Úgy viselkedtem, mint az összes többi áldozat, akik nem érzik, hogy rendelkezhetnének életük felett, és akik mindig csak válaszként cselekszenek arra, amit mások mondanak vagy tesznek. Most azonban minden világossá vált: hatalmam van, hogy döntsek az életemről. Ez az én erőm.”
Hogy biztos legyen angolja helyességében, odaadta a szöveget nyelvtanárának. Ő azonban a hibák ecsetelése helyett azzal szembesítette Évát, hogy akinek meg kell bocsátania, igazából nem Hans Münch, hanem Josef Mengele. Éva rászánta magát, hogy őszintén kimondja: „Mindannak ellenére, amit velem tettél, tudnod kell, hogy megbocsátok neked.” Ez a felismerés és döntés iszonyú terheket vett le válláról, és visszaadta neki annak tudatát, hogy képes felelősséget vállalni a jelenéért és a jövőjéért, és nem mások áldozataként kell továbbélnie.
„A megbocsátással felszabadítjuk azt az energiát, amivel igazából rendelkezünk. És megbocsátani annak, aki meg akart ölni – elvágva az utolsó kapcsolatot, ami áldozatként az elkövetőhöz köt, és visszaszerezve életünk gyeplőjét –, hihetetlen energiát és hatalmas erőt ad. Semmiféle bosszú nem tudna hasonlóképpen tenni, semmiféle büntetés sem volna képes elűzni a fájdalmat vagy a védtelenség állandó érzetét. Csak a megbocsátás szabadít fel igazán a múlt szenvedései alól”.
*
Etty Hillesum 1914-ben egy holland zsidó család gyermekeként látta meg a napvilágot. Nem érhette meg a háború végét, mert 1943. november 30-án életét vesztette Auschwitzban. 1941 márciusától két éven keresztül, a deportálásáig írta naplójába személyes életútját. Amikor kifejete dühét, hogy a németeket a zsidókhoz hasonlóan ki kell végezni, gyorsan hozzátette, hogy ezt írva halálosan szégyelli magát.
Etty szenvedélyesen kereste az igazságot. Ráébredt arra, hogy a gyűlölet gátolja a megértés összetett folyamatát, ehelyett leegyszerűsített és felszínes válaszokat ad. Úgy gondolta, a gyűlölet ellenszere igazából az a tudatos döntés, amikor a fájdalomnak helyet készítek az életemben, és kész vagyok vállalni. „A fájdalomnak fel kell kínálnod magadban minden lehetséges helyet, menedéket kell adnod, és így cselekedve a világon jelenlevő fájdalom csillapodni fog; ha mind eltűrjük – őszintén, hűségesen és felelősségteljesen – amit ránk mértek. Ha azonban nem adsz megfelelő menedéket a fájdalomnak, és nagyobb teret biztosítasz a gyűlöletnek, a bosszúterveknek, amiből újabb fájdalom születik másoknak –, nos, akkor a fájdalom sosem szűnik meg ezen a földön, és csak növekedni fog. Amikor a fájdalomnak megadtad azt a helyet és teret, amit a maga nemes eredete megkíván, akkor, igen, mondhatod, az élet nagyon szép és gazdag”.
Etty egy másik naplóbejegyzésben azt írta, a megbocsátás és az elfogadás nagyon is aktív döntés, ami nem megy egyik pillanatról a másikra. Az a feladatunk, hogy szembenézünk a sebekkel, fájdalmakkal, megnevezzük őket, figyeljük az üzenetüket, amire hívni, tanítani akarnak, és tudatos döntést hozva továbblépünk a szabadság irányába.
„Nem tehetnek igazán semmit sem velünk. (…) Főleg mi vagyunk azok, akik kifosztjuk magunkat. Az életet szépnek találom, és szabadnak érzem magam… Hiszek Istenben és az emberekben, és ezt minden hamisság nélkül ki merem jelenteni… Az élet nehéz, de nem súlyos… A jövőbeli béke csak akkor lesz lehetséges, ha azt előbb magunkban találjuk meg – ha minden ember felszabadul a felebarátja vagy bármilyen rassz, nép elleni gyűlölettől, ha felülemelkedik ezen a gyűlöleten, és valami mássá alakítja át, talán hosszú távon szeretetté, ha nem túl nagy kérés. Ez az egyetlen megoldás… Mindent el tudok viselni, egyre jobban, és mindennel együtt biztos vagyok, hogy az élet nagyon szép, méltó arra, hogy megéljék, és jelentésében gazdag. Mindennek ellenére… Ha ártatlanul végigéljük ezeket az időket, testben és lélekben, de főleg lélekben, keserűség és gyűlölet nélkül, akkor lesz jogunk kijelenteni, hogy a háború véget ért. Talán ambiciózus nő vagyok, de lehet nekem is egy szavam”.
A blogbejegyzés teljes egészében ITT olvasható.
Forrás: Jezsuita.blog.hu
Fotó: Pxhere.com; Jezsuita.blog.hu
Magyar Kurír
