Ferenc pápa: Legyetek az imádság, a hit és a tanúságtétel emberei!

• 

"Az Apostolok cselekedeteiből vett olvasmány az üldöztetést szenvedő első keresztény közösségről szól. Ezt a közösséget keményen üldözte Heródes, aki „János testvérét, Jakabot karddal kivégeztette”, de „Pétert is […] elfogatta és börtönbe záratta” (12,2–4). Mindazonáltal nem akarok elidőzni a borzalmas, embertelen és megmagyarázhatatlan üldözéseknél, amelyek sajnos ma is jelen vannak a világ sok részén, gyakorta mindenki szeme láttára és mindenki hallgatásától kísérve. Ma inkább az apostolok és az első keresztény közösség bátorságát szeretném dicsérni, a bátorságot az evangélium munkájának folytatására, a haláltól és a vértanúságtól való félelem nélkül, egy pogány birodalom társadalmi közegében; szeretném dicsérni az ő keresztény életüket, amely számunkra, mai keresztények számára erős felhívás az imádságra, a hitre és a tanúságtételre.

Felhívás az imádságra: a közösség egy imádságba mélyedt egyház volt: „Míg Pétert fogva tartották a börtönben, az egyház állandóan imádkozott érte Istenhez” (ApCsel 12,5). Ha Rómára gondolunk: a katakombák nem az üldözések elleni menekülés, hanem elsősorban az imádság helyei voltak, a vasárnap megszentelésére szolgáltak, arra, hogy a föld méhéből imádással forduljanak Istenhez, aki sosem feledkezik meg gyermekeiről.

Péter és Pál közössége arra tanít minket, hogy az imádságba mélyedt egyház egy „két lábon álló”, szilárd és úton lévő egyház! Az imádkozó keresztény ugyanis védett, óvott, hordozott keresztény, de legfőképpen: sosincs egyedül!
Az első olvasmány így folytatódik: „Péter […] aludt, a bejáratnál őrök tartották szemmel a börtönt. Egyszerre csak megjelent az Úr angyala, a helyiséget pedig fény árasztotta el. Az angyal oldalba bökte Pétert […]. Erre a láncok lehulltak a kezéről” (ApCsel 12,6–7).

Gondoljuk csak bele: hányszor hallgatta meg imádságunkat az Úr, és küldött hozzánk egy angyalt? Olyan angyalt, aki váratlanul jön hozzánk, hogy kihúzzon minket a nehéz helyzetekből, hogy kiragadjon minket a halál és a gonosz markából; hogy megmutassa: rossz útra tértünk, hogy újra meggyújtsa bennünk a remény lángját, hogy gyengéden megsimogasson minket, hogy megvigasztalja megtört szívünket, hogy felébresszen minket egzisztenciális álmunkból, vagy egyszerűen azt mondja nekünk: „Nem vagy egyedül!”

Milyen sok angyalt irányít az Úr utunkba! Mi viszont – félelemből vagy hitetlenkedve, vagy eufórikus állapotunk miatt – nem engedjük be őket a kapun, pontosan úgy, ahogyan Péterrel is történt, amikor zörgetett a bejáratnál a kapun, és „kijött egy Rodé nevű szolgáló, aki meghallotta a zörgetést. Megismerte Péter hangját, de örömében elfelejtette kinyitni a kaput” (ApCsel 12,13–14).

Egyetlen keresztény közösség sem haladhat előre az állhatatos imádság támasza nélkül! Elengedhetetlen az imádság, amely találkozás Istennel, a csalódást sosem okozó Istennel, a szavához hűséges Istennel, a gyermekeit el nem hagyó Istennel. Azt kérdezte Jézust: „Vajon Isten nem szolgáltat-e igazságot választottainak, akik éjjel-nappal hozzá kiáltanak?” (Lk 18,7). Az imádságban a hívő ember kifejezi a hitét, a bizalmát, Isten pedig kimutatja a közelségét, angyalai, vagyis küldöttei által is.

Felhívás a hitre: a szentleckében Szent Pál ezt írja Timóteusnak: „Ám az Úr mellém állt, és erőt öntött belém, hogy befejezzem az evangélium hirdetését […]. Így megmenekültem az oroszlán torkából. Az Úr ezután is megszabadít minden gonosz cselvetéstől és átment mennyei országába” (2Tim 4,17–18). Isten sosem vonja ki gyermekeit a világból vagy a rosszból, hanem megadja nekik az erőt a legyőzésükhöz. Csak aki hisz, az mondhatja igazán: „Az Úr az én pásztorom, semmiben sem szenvedek hiányt” (Zsolt 23,1).

Milyen sok erő volt a történelem folyamán, amely meg akarta – és meg akarja – semmisíteni az egyházat, akár kívülről, akár belülről, de ezek mind megsemmisülnek, az egyház pedig élő és termékeny marad! Megmagyarázhatatlanul szilárd marad, hogy – miként Szent Pál mondja – hirdethesse: „Övé a dicsőség mindörökkön örökké” (2Tim 4,18).

Minden elmúlik, egyedül Isten marad meg. Elmúltak ugyanis királyságok, népek, kultúrák, nemzetek, ideológiák, hatalmak, de az egyház, mely Krisztuson alapszik, a számtalan hányattatás és bűneink sokasága ellenére szolgálatában hűséges marad a hitletéteményhez, mert az egyház nem a pápáké, nem a püspököké, nem a papoké, de nem is a híveké, hanem egyedül Krisztusé. Egyedül az mozdítja elő és védelmezi az egyházat életszentségével, aki Péter és Pál példáját követve Krisztusban él.

A hívők Krisztus nevében feltámasztották a halottakat, meggyógyították a betegeket, szerették üldözőiket, megmutatták, hogy nincs olyan erő, amely képes lenne legyőzni azt, aki a hit erejével rendelkezik.

Felhívás a tanúságtételre: Péter és Pál, hasonlóan Krisztus minden apostolához, aki a földi életben vérével tette termékennyé az egyházat, ittak az Úr kelyhéből, és Isten barátaivá lettek.

Megrendítő, ahogyan Pál ír Timóteusnak: „Fiam, az én véremet nemsokára kiontják áldozatul, eltávozásom ideje közel van. A jó harcot megharcoltam, a pályát végigfutottam, hitemet megtartottam. Készen vár az igazság győzelmi koszorúja, amelyet azon a napon megad nekem az Úr, az igazságos bíró, de nemcsak nekem, hanem mindenkinek, aki örömmel várja eljövetelét” (2Tim 4,6–8).

Egy tanúságtétel nélküli egyház vagy egy tanúságtétel nélküli keresztény terméketlen, halott, aki élőnek hiszi magát, kiszáradt fa, mely nem hoz termést, kiszáradt kút, mely nem ad vizet! Az egyház legyőzte a rosszat gyermekeinek bátor, konkrét és alázatos tanúságtételének köszönhetően. Legyőzte a rosszat Péter meggyőződéses vallomásának köszönhetően: „Te vagy a Krisztus, az élő Isten Fia”, valamint Jézus örök ígéreteinek köszönhetően (vö. Mt 16,13–18).

Kedves érsekek, akik ma megkapjátok a palliumot, a pallium azt a bárányt jelképezi, amelyet a pásztor a vállán visz, miként Krisztus, a jó pásztor, következésképpen ez lelkipásztori küldetésetek szimbóluma. Annak a „közösségnek a liturgikus jele, amely összeköti Péter Székét és az ő utódját a metropolitákkal, és rajtuk keresztül a világ többi püspökével” (XVI. Benedek pápa: Angelus, 2005. június 29.).

Ma a palliummal szeretném rátok bízni az imádságra, a hitre és a tanúságtételre szólító felhívást.

Az egyház azt akarja, hogy az imádság emberei legyetek, az imádság mesterei, akik megtanítják az Úrtól rátok bízott népnek, hogy minden rabságból való szabadulás egyedül Isten műve és az imádság gyümölcse; akik megtanítják, hogy Isten az alkalmas időben elküldi angyalát, hogy kimentsen minket minden rabságból és a megszámlálhatatlan e világi megkötözöttségből. Ti is a szeretet angyalai és hírvivői legyetek a leginkább rászorulók számára!

Az egyház azt akarja, hogy a hit emberei legyetek, a hit mesterei, akik megtanítják a híveket arra, hogy ne féljenek attól a sok Heródestől, akik üldözéssel és mindenféle kereszttel sújtják őket. Egyetlen Heródes sem tudja kioltani a remény, a hit és a szeretet világosságát azokban, akik hisznek Krisztusban!

Az egyház azt akarja, hogy a tanúságtétel emberei legyetek. Szent Ferenc azt mondta testvéreinek: „Hirdessétek az evangéliumot, és ha szükséges, akár szavakkal is!” (Fonti Francescane, 43.). Nincs tanúságtétel koherens élet nélkül! Ma nem annyira tanítókra van szükség, hanem bátor, meggyőződéses és meggyőző tanúkra. Olyan tanúkra, akik nem szégyellik Krisztus nevét és keresztjét sem az üvöltő oroszlánok, sem az e világi hatalmasságok előtt. Akik Péter és Pál és sok más tanú példáját követik, akik az egyház történelme során, bár eltérő keresztény felekezetekhez tartoztak, segítettek megmutatni és gyarapítani Krisztus egyetlen Testét. Örömmel hangsúlyozom ezt a Konstantinápolyi Ökumenikus Patriarkátus kedves testvérem, I. Bartholomaiosz által küldött delegációja – mindig szívesen látott – jelenlétében.

A dolog nagyon egyszerű: mivel a leghatékonyabb és leghitelesebb tanúságtétel az, hogy ne mondjunk ellent a magatartásunkkal és az életünkkel annak, amit szóval hirdetünk és amit másoknak tanítunk!

Kedves testvéreim! Tanítsátok az imádságot imádságotok által, hirdessétek a hitet hitetekkel és tegyetek tanúságot életetekkel!

***

A palliumok átadására minden évben Szent Péter és Szent Pál június 29-i ünnepén kerül sor. A pallium a Szent Ágnes napján megáldott bárányok gyapjából készült. A hat fekete kereszttel díszített, elöl és hátul meghosszabbított fehér gyapjú körszalag Jézust mint a bárányokat a vállán hordozó Jó Pásztort jelképezi.

A korábbi hagyománnyal ellentétben Ferenc pápa a palliumot nem helyezte rá az érsek-metropoliták vállára, erre minden érsek saját székhelyén kerítenek majd sort.

A változtatás jelentősége abban áll, hogy jobban kiemeli az újonnan kinevezett érsek-metropoliták kapcsolatát a saját helyi egyházukkal. Ez lehetőséget ad arra, hogy több hívő lehessen jelen a számukra nagyon jelentős szertartáson. Így tehát megmaradt a június 29-i szertartás jelentősége, amely a Szentatya és az új érsekek közötti közösségi és hierarchikus kapcsolatot hangsúlyozza, ugyanakkor ehhez hozzákapcsolódik, egy jelentős gesztus révén, a helyi egyházzal fennálló kapcsolat.


A szentmise végén Ferenc pápa Szent Péternek a bazilika főoltára alatt levő sírjánál Johannis Zizioulas pergamoni metropolitával közösen imádkozott, aki az I. Bartolomaiosz konstantinápolyi pátriárka által az ünnepre Rómába küldött delegációt vezette.

Fordította: Tőzsér Endre SP

Forrás: Vatikáni Sajtóközpont

Fotó: L'Osservatore Romano

Magyar Kurír