Ferenc pápa a bűnbánati liturgián: Jézus azt kéri, engedjük, hogy szeressen minket!

Kategória: Cikkek, írások Megjelent: 2018. március 10. szombat

Március 9-én este a Szentatya bűnbánati liturgiát vezetett a Szent Péter-bazilikában. Homíliájában a felolvasott olvasmányokhoz (1Jn 3,1–10.19–22; Mt 26,69–75) fűzte gondolatait. Ő maga is elvégezte gyónását, majd sok más pappal együtt gyóntatta a híveket.

Ferenc pápa prédikációjának fordítását teljes terjedelmében közöljük.

Kedves testvéreim, jó napot kívánok!

Milyen nagy örömet és vigaszt kínálnak fel nekünk Szent János imént hallott szavai: Isten szeretete olyan, hogy lehetővé tette, hogy gyermekeivé váljunk, és amikor színről színre látjuk majd őt, még jobban felfedezzük e szeretet nagyságát (vö. 1Jn 3,1–10.19–22)! De Isten szeretete nemcsak ilyen. Isten szeretete mindig nagyobb annál, mint amit el tudunk képzelni, sőt bármilyen bűnnel vádoljon is minket lelkiismeretünk, az ő szeretete azt is meghaladja. Olyan szeretet ez, amely nem ismer korlátokat, amelynek nincsenek határai, nem ütközik olyan akadályokba, amilyeneket mi emelni szoktunk egy-egy ember előtt attól való félelmünkben, hogy megfoszthat szabadságunktól.

Tudjuk, hogy a bűnösség állapotának az Istentől való távollét a következménye. A bűn ugyanis épp az a mód, ahogyan mi eltávolodunk Istentől. De ez nem jelenti azt, hogy ő is eltávolodik tőlünk. A gyengeség és a zavarodottság állapota, melybe a bűn miatt kerülünk, újabb ok arra, hogy Isten közel maradjon hozzánk. Ennek a bizonyosságnak mindig kísérnie kell minket életünkben! Az apostol kijelentése megerősíti ezt, és biztosítja szívünket arról, hogy mindig rendíthetetlenül bízzunk Isten szeretetében: „Bármivel vádoljon is, Isten nagyobb a szívünknél” (1Jn 3,20).

Kegyelme tovább működik bennünk, és erősíti reményünket abban, hogy sosem leszünk híján az ő szeretetének, bármilyen bűnt kövessünk is el, visszautasítva az ő jelenlétét életünkben.

Ez a remény késztet minket annak az irányvesztésnek a tudatosítására, amely gyakran keríti hatalmába létünket, ahogyan Péterrel is történt az evangéliumi elbeszélésben, amelyet hallottunk: „Azon nyomban megszólalt a kakas. Péternek akkor eszébe jutott Jézus szava: »Mielőtt a kakas szól, háromszor megtagadsz.« Kiment, és keserves sírásra fakadt (Mt 26,74–75). Az evangélista rendkívül józan. A kakasszó, úgy tűnik, egy még zavarodott embert ér el, de aztán Péter visszaemlékszik Jézus szavaira, és végre lehull a fátyol, és kezdi meglátni könnyei között, hogy Isten a felpofozott, bántalmazott, általa megtagadott és érte halálba induló Krisztusban tárja fel önmagát. Péter, aki meg akart halni Jézusért, most megérti: engedni kell, hogy ő haljon meg érte. Péter tanítani akarta Mesterét, meg akarta őt előzni, ezzel szemben Jézus az, aki halálba indul Péterért, és Péter ezt nem értette meg, nem akarta megérteni.

Péter szembe találja magát az Úr szeretetével, és végre megérti, hogy Jézus szereti őt, és azt kéri tőle, hogy engedje szeretni magát. Péter rájön, hogy mindig elutasította, hogy engedje szeretni magát, mindig elutasította annak engedését, hogy Jézus teljesen megmentse, vagyis nem akarta, hogy Jézus egészen szeresse.

Mennyire nehéz, hogy valóban engedjük szeretni magunkat! Mindig azt akarnánk, hogy valami bennünk ne kötődjön hálához, míg valójában mindenért adósak vagyunk, mert Isten az első, aki teljesen megment minket, szeretettel.

Most kérjük az Úrtól azt a kegyelmet, hogy ismertesse fel velünk szeretetének nagyságát, mely eltörli minden bűnünket!

Engedjük, hogy megtisztítson minket a szeretet, hogy felismerjük az igazi szeretetet!

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: Vatican News

Magyar Kurír

You have no rights to post comments