Képzeljük el…
Képzeljük el, hogy Isten van, de még csak Ő van, az egyetlen létező (és az egy Istenben a három személy, de erről majd máskor), és képzeljük el, amint elgondolja a világot. Alkot. Játszik. Öröme, kreativitása extatikusan árad, ahogy előre elgondolja mindazt, amit megalkothat.
A Példabeszédek könyve ihletett módon beszél erről, és a teremtés aktusáról (a Fiú szavaival): „Az idők előtt alkotott, a kezdet kezdetén, a föld születése előtt. Amikor létrehozott, még ősvizek sem voltak, és a forrásokból még nem tört elő víz. Mielőtt a hegyek keletkeztek volna, korábban hívott létre, mint a halmokat, amikor a földet és a mezőket még nem alkotta meg, és a föld első rögét sem. Ott voltam, amikor az eget teremtette, s az ősvíz színére a kört megvonta, amikor a felhőket fölerősítette, s az ősforrások erejét megszabta; amikor kijelölte a tenger határát – és a vizek nem csaptak ki –, amikor megrajzolta a föld szilárd részét. Ott voltam mellette mint a kedvence, napról napra csak bennem gyönyörködött, mindig ott játszottam a színe előtt. Ott játszottam az egész földkerekségen, s örömmel voltam az emberek fiai között.” (Péld. 8, 23-31)
Isten mindent előre, gondosan és szépen, „súly szám és mérték szerint” (Bölcs 11, 20) elrendezett. Ebben a gyönyörű rendben minden szépen egybekapcsolódott, összefonódott egymás javára. Ebben a gyönyörű egységben voltunk mi is, mindannyian elgondolva és elhelyezve abban a létpillanatban – ami eljövendő volt -, amikor megszületünk és az életünk a legteljesebben és legszebben kibontakozhat, visszatükrözve és tovább gazdagítva mindazt, ami lesz.
Csodálatos Éden, milyen gyönyörűség lett volna ott élnem!
De jaj! Miközben Isten mindent eltervez és beilleszt a helyére a gyönyörű tervben, mielőtt még kimondaná, hogy „legyen”, választás elé kerül: ha azt akarja, hogy teremtményei visszatükrözzék és részesei lehessenek az Ő életének, akkor a Szeretet szabadságával kell megajándékoznia azokat – ez azonban magában rejti a bukás, az ellene való lázadás kockázatát is. Ezt a kockázatot, a gyönyörű mű kiszolgáltatását egy esetleges lázadásnak csak úgy kerülheti el, ha rabbá teszi teremtményeit.
Isten a szeretet szabadsága mellett dönt.
Nem változtat a nagy mű egyetlen részletén sem – nem vádolhatja Őt egyetlen lázadó lélek sem, hogy visszaélve hatalmával a saját javára módosítja a „játékszabályokat” -, megmarad az eredeti helyünk és időnk a létezés nagy szövetében, bár maga a szövet (és emiatt mi is) súlyosan sérül a lázadás, a bűn következtében.
A teremtett világ egész szépsége és gazdagsága, a lázadás óta folyamatosan fogyatkozó, pusztuló része mindannak a szépnek és jónak, amit Isten elgondolt, mielőtt bármi lett. Mi már ebbe a megtört és meggyötört világba születtünk bele. Adottságaink, képességeink, tehetségeink szabad kibontakozása akadályozott, a lehetőségek, ha megnyílnak is, nem mindig ott és akkor, ahol a legjobb lenne, a kegyelem pedig olykor csak gyerekmesének tűnik a valósággal szemben. Mintha semmi sem passzolna igazán ebben a nagy kirakósban…
Isten azonban nem hagyott magunkra minket.
Isten megengedte a lázadást - de igent mondott az egyetlen gyógymódra, amivel megmenthette a világot. A hallhatatlan Isten elfogadta, hogy a teremtményei félreismerik, meggyűlölik és kitaszítják az életükből. Elfogadta, hogy helyette, Alkotójuk helyett más isteneket választanak magukat és azokat szeretik és imádják. Elfogadta, hogy tönkre tehetjük mindazt, amit Ő örömében alkotott és nekünk ajándékozott. Elfogadta, hogy azért, hogy megmenthessen minket, bele kell testesülnie és bele kell halnia a világba, hogy az vele együtt újra feltámadhasson.
Képzeljük el Istent, ahogy örömében, a teremtés extázisában játszva gyönyörködik mindabban, amit majd útjára indít.
Aztán képzeljük el, ahogy sír afölött, ami történni fog, ha igent mond a teremtmények létezésére.
Azután pedig azt mondja: legyen!
Sípos (S) Gyula (www.szeretetfoldje.hu)