Ki szegény?

Kategória: Eheti Megjelent: 2016. február 08. hétfő

Megboldogult ifjúkoromban, valamikor a ’70-es években édesapám krimi-könyvtárából olvastam egy könyvet, amiben az egyik szereplőt úgy jellemezték, hogy „olyan szegény, hogy még telefonja sincs”. (Az eredeti angol kiadás 1958-as volt!) Milyen gazdagok lehetnek arra az emberek – gondoltuk -, hiszen nálunk akkor a környéken se volt senkinek telefonja.

Aztán arra is emlékszem, hogy amikor már nálunk is lehetett gengszter-filmeket nézni, ott a lepukkant gettókban is mindenki színes tévét nézett (és kocsikon furikázott), mi meg azon beszélgettünk, hogy milyen gazdagság az hozzánk képest…
Napjainkban, városunkban is vannak olyan családok, akik alkalmi munkákból, koldulásból élnek – aztán visszahívó sms-t küldenek a telefonjukról, hogy hívjam fel őket, mert pénzt akarnak kérni. És bizony találkozom olyan gyerekekkel, akik csonka családban élnek alig-jövedelemből, segélyből, de a nála okostelefon van és azon játszik…
Mindezeket nem elrettentő példaként írtam, hanem épp ellenkezőleg! Azt kell megértenünk, hogy a szegénység nagyon különböző arcokat ölthet és teljesen félreértjük a helyzetet, ha a saját elképzeléseinkből, elvárásainkból indulunk ki.
Nem könnyű dolog ez! A közösségeinket időnként nem csak anyagilag, de lelkileg is megterhelik azok az emberek, akik sokat kérnek, akiknek sokat segítünk, aztán mégse úgy élnek, ahogy mi szeretnénk. „Hát mire költi a pénzt?” És: „Rendben van, adunk neki, de legalább viselje jól magát!” Vagy: „A pénz kell neki, de a munkát nem csinálja meg!” Igen, az ilyen emberek felborzolják az igazságérzetünket és nem mondhatjuk, hogy nincs benne jogosság. De!
Nem felejthetjük el, hogy ezeknek a szegény, lecsúszott, olykor értelmileg, érzelmileg is elakadt embereknek azért nagyon is hozzánk hasonló érzéseik, vágyaik vannak! Ők is ugyanolyan eszközöket akarnak birtokolni mint mi és nekik is szükségük van valamilyen társaságra. Így aztán az összekoldult pénzüket ők is csak ugyanolyan ésszerűséggel, vagy ésszerűtlenséggel költik el, mint mi. Magányos, elveszett alakok, akiknek esetleg arra kell a pénz, hogy kis időre beülhessenek a kocsmába és a többiek közé tartozó embernek érezhessék magukat. Akiknek státuszszimbólum egy telefon és erősebben vágynak rá, mint az ételre, ruhára.
Ha én vágyom ezekre a dolgokra és megveszem magamnak, hogyan ítélhetem el a másik embert, aki ugyanezt teszi? Pénzt adtam neki – de az már nem az én pénzem, és neki joga van úgy elkölteni, ahogy akarja (még ha szerintem ésszerűtlenül is).
Azt is látnunk kell, hogy a jelenlegi technikai civilizáció szinte kikényszeríti, hogy bizonyos eszközei legyenek még a koldusnak is, mert ezeken keresztül bonyolódik az élet. Bármilyen hihetetlen, még neki is szüksége lehet például telefonra, főleg, ha kapcsolatot akar tartani a segélyező helyekkel, önkormányzattal, és a többi emberrel.
Ahogy én látom, valódi, életrendező segítséget csak akkor tudnánk adni az ilyen embereknek, ha teljes életünkkel felvállalnánk őket. Közöttük élnénk, velük együtt újra és újra kitakarítanánk az odújukat, velük járnánk dolgozni, hogy így szép lassan kialakulhasson egy új szokásrend az életükben. De melyikünk tudja ezt felvállalni?
Assisi Szent Ferenc felvállalta és világtörténelmi hatása lett életének… én nem tudom megtenni. Mi – családjaink, közösségeink -, nem tudjuk megtenni, de azért nekünk is vannak lehetőségeink! A megértés ingyen van. Némi pénz- ruha- étel adomány -, ebbe se megyünk tönkre. A legfontosabb azonban az, hogy elkerüljük azt, hogy a saját élethelyzetünk alapján ítéljük, ítélgessük őket.
Jézus nagyon okos tanácsot adott, amikor arra biztatott minket, hogy azoknak adjunk, akik nem tudják azt viszonozni. Ez ugyanis arra kényszerít minket, hogy elengedjük elvárásainkat, számítgatásainkat és egyszerűen csak adjunk – nem azért, mert akinek adunk az jó, mert igyekszik, hanem csak azért, mert kéri. Ez azonban komoly lelki munkát is igényel, mert mégiscsak látjuk, amit látunk!
Nem gondolom, hogy teljesen süketnek és vaknak kellene tettetnünk magunkat. Azt hiszem, minél mélyebben befogadok valakit az életembe, imáimba, pénztárcámba, családomba, annál inkább lehetnek elvárásaim felé. Az utcai koldus mellett csak elmegyek és adok valamennyit – talán kevesebbet, mint a következő csoki, amit megeszek -, nem ismerem, nincs jogom ítélgetni őt. Ha adok is neki, nincs jelen az életemben, múló villanás csupán. A közösségünkbe járó, rendszeres támogatásunkban részesülő emberekkel már sokkal mélyebb kapcsolatban vagyunk. Többet adunk, segítünk – így kérhetünk is tőlük, legalább több fegyelmet, tisztaságot…
Végül: mindenki szegénynek érezheti magát a nála gazdagabbakhoz képest. Amikor városunkban új lakópark épült, a „régiek” ujjal mutogattak rájuk. Pedig akiket azóta megismerhettünk közülük (egyházközségünkben), azok éppen nem milliárdosok, csak éltek egy kínálkozó lehetőséggel. Ők is tudnának felfelé mutogatni, a sokkal gazdagabbak felé…
Én azt tapasztalom, hogy azok a valódi gazdagok, akik tudnak adni - idejükből, tehetségeikből, anyagi és lelki javaikból -, másoknak. Milyen csodálatos, hogy ezek a gazdagok sokszor épp a szegények közül kerülnek ki! Szegények adnak a még szegényebbeknek, miközben a gazdagok panaszkodnak, hogy semmire sincs idejük, pénzük.
Boldogok a lelki szegények, mert övék a mennyek országa. Így hát ha adunk, akkor tegyük krisztusi módon, hogy ne tudja a jobb kéz, mit csinál a bal…
Sípos (S) Gyula (www.szeretetfoldje.hu)

Hozzászólások   

#2 sip 2016-02-08 16:23
Köszönöm!
#1 edit 2016-02-08 11:34
Teljesen egyetértek a szavaiddal.
Közeli hozzátartozónál ez még idegtépőbb. Szép nyugdíj, sok szabadidő, de mégis a nyugdíj folyósítása után két nappal már nincs egy fillérje se, se gyerekeire se unokáira nem igazán kiváncsi. Elmegy a pénz lottóra, meg szerencsehozó talizmánokra.
Ilyenkor mit tegyek? Adok és adok, feltöltöm a háztartást,  de ha megtagadom és nem adok többé, megváltozik e?  Ráeszmél e, hogy vannak kötelességei, mint anyának, nagymamának? Érte teszem, azt akarom, hogy változzon, nem miattam, hanem önmagáért.
De nem változik! Sőt ha nem támogatom többé, felemészt a gonoszság.
Hosszú és fájdalmas időszak volt,  de be kellett látnom, hogy nem feladatom , hogy megváltoztassam , vagyis a saját elképzeléseimme l, hogy kiéheztetem,  kétségbeesésbe taszítom, veszekszek vele nem érek el semmit.
Mostmár csak "úgy "segítek rajta, nem mondanám, hogy mindig szívből megy, mert bennem van, hogy neki mennyivel több lehetne, ha nem szórná el, de azért próbálkozok, mindig megfelelni a testvéri szeretetnek és a tiszteletnek a szülők iránt. Az utóbbi elég nehezen megy, már ha egyáltalán sikerül, bármi hasonló érzést kisajtolni magamból, de ez most nem fontos, csak adjunk, adjunk, nincs ok rá, nem is kell magyarázat sem, csak szeretnék megfelelni az Istennek, mert Ő azt kérte, hogy így cselekedjünk, Jézus megmutatta, hogy így cselekedjünk.

You have no rights to post comments