A gyógyult élet tanácsa
Átvilágítás a Tízparancsolat alapján – 4. rész: A gyógyult élet tanácsa
Ha régi fényképeket nézegetünk XX. század eleji családokról, akkor azt láthatjuk, hogy a gyerekek öltözködésükben, testtartásukban is igyekeztek szüleikhez hasonlítani. Ma pont fordítva van: az idősebbek öltözködnek „fiatalosan” és tesznek meg mindent azért, nehogy meglátszódjék a koruk. Ebben a feje tetejére állt világban nem egyszerű megérteni, miért is mondja Isten a Tízparancsolat negyedik tanácsában, hogy „tiszteld apádat és anyádat, hogy hosszú életű légy azon a földön, amelyet az Úr, a te Istened ad majd neked!” (Kiv 20, 12)
Hiszen csak a fiatalok tudnak lépést tartani rohanó világunkkal! A kiöregedő szülők a múlt félig feledett relikviái közé tartoznak, külön élnek, helyük a kórházban, nyugdíjas otthonban – és végül a temetőben. Pedig ha jól megfigyeljük a negyedik parancsolatot, akkor azt látjuk, hogy Isten olyan fontosnak érezte a szülők iránti tiszteletet, hogy még egy ígéretet, a hosszú és szép élet ígéretét is ehhez kötötte. Pál apostol az efezusiaknak írt levelében külön kihangsúlyozza ezt: „Gyermekek, engedelmeskedjetek szüleiteknek az Úrban, mert így van az rendjén. Tiszteld apádat és anyádat; ez az első, ígérettel egybekötött parancs: hogy jó dolgod legyen, és hosszú életű légy a földön. És ti apák, ne ingereljétek haragra gyermekeiteket, hanem neveljétek őket fegyelemben és az Úr intelmével!” (Ef 6, 1-4)
Nem szívesen hallunk ilyen mondatokat, úgy érezzük, ránk akarnak kényszeríteni valamit, ami túl sokat követel tőlünk. De valóban így van? Isten egy kényúr, aki ránk akarja kényszeríteni a szüleink iránti tiszteletet – vagy mégis csak van ennek a tanácsnak valami értelme? Vizsgáljuk meg először visszájáról a dolgot.
Egy példával kezdeném: úgy tűnik számomra, sok mai családban az első megszülető gyerek amolyan kísérleti gyerekké válik. Rajta próbálja megtanulni apuka és anyuka, hogyan is kellene a gyerekkel bánni - meg is látszik szegény gyereken! Igaz, a szülők tanácsot kérhetnének a saját szüleiktől, de ez nem olyan egyszerű! Egyrészt talán már nem is élnek egy háztartásban, így nincs közelben a segítség. Másrészt viszont – és ez a súlyosabb dolog -, az új apuka és anyuka meg van győződve arról, hogy ő jobban tudja, hogyan kell a gyerekét nevelni – az én gyerekem! -, mint a nagypapa, nagymama. Ők jöhetnek vigyázni a kicsire, de ne szóljanak bele abba, mit miért teszek! Pedig a nagyszülők talán már tanultak a saját nevelési hibáikból és sok tapasztalatot is szereztek életükben, mit helyes vagy nem helyes a gyerekkel tenni. De hogyan adják tovább, ha nem figyelnek rájuk, sőt!
A nemzedékek között egészséges kapcsolatot mérgezi a kultúrában eluralkodó „folyamatos lázadás” kora. A kamaszkor ideje lefelé és felfelé is kitolódik, az ellentmondás bátorsággá magasztosul, a különbözés céllá válik, aminek érdekében szinte bármit meg lehet tenni. (Sokat elárul kultúránkról, hogy a reklámozók fő célcsoportja a 16-40 éves korosztály, akiket állandóan bombázni kell az „újdonságokkal”.) Ez a megbetegítő beállítódás állandó nyomás alatt tartja a felnövő nemzedékeket, hogy váljanak le a szüleikről, legyenek mások, mert ők – egyszerűen azért, mert fiatalok -, mindent jobban tudnak! (Személyes tapasztalatom, hogy az általános iskola 5. osztályos tanulói már meg vannak győződve erről és mindent kritizálnak, ami a tanári tekintély felől érkezik hozzájuk. Nekik ugyanis joguk van mindent felülbírálni!) Így formálódik az infantilis, gyerekes jellem, ami mindent akar, de semmiért nem vállal felelősséget. Nem tudja megélni a növekedés boldogságát, nem viseli el az erőfeszítés nehézségeit és így nem lesz része győzelem örömeiben sem. Mivel az az ideálja, hogy mindent készen kapjon, egész életében ilyen gyorséttermi életet akar élni – ez pedig lehetetlen, és rettenetesen frusztráló!
Ebből a zaklatott, lázadó és gyötrött belső világból pont a nagybetűs Élet, a szeretet, öröm, türelem, kedvesség, jóság, fegyelmezettség élete hiányzik. Tegyük fel a kérdést: hogyan legyen valakinek hosszú és boldog élete, hanem is volt Élete? Ha a végül emberek, kapcsolatok helyett csak halott tárgyak veszik körül? Ha a belső békétlenség tönkre teszi maradék napjait is?
Volt idő, amikor az emberek még imádkoztak a jó halál kegyelméért. Ez azt jelenti, hogy betelve élettel, bűneiket megbánva és mindenkivel kiengesztelődve, anyagi és lelki javaikat elrendezve, családjuk körében hunyják le szemüket és így költözzenek át az örökkévalóságba. Ma már erről nem hallani, a halál – az öregedéssel és a betegségekkel együtt – a tabuk közé sorolódott. Betegek a kórházban, öregek az „elfekvőben”, halottak a temetőben -, de temetésre gyereket nem viszünk, nehogy megzavarja kicsiny lelkét. (Így aztán a gyerek nem tanulja meg feldolgozni az élet sorsdöntő eseményeit, tényeit. Sem a születést, sem a betegséget, sem a halált, sem a testvéreket, sem a közösségi életet, sem a kitartó munkát… minden csak rázuhan, fátumként és kikerülhetetlenül.)
De paradox módon, ha tagadom a halált, akkor azzal megtagadom magamtól az életet is, mert abban minden veszélyeztethet engem. Így aztán csak sodródunk, alkalmanként összeverődve, majd újra szétválva, önigazultan, céltalanul.
Ehhez a lázadó, céltalan életet élő emberhez hasonlítva válik igazán lenyűgözővé, hogy Isten mindezek ellenére tisztel minket - még ha mi nem is tiszteljük Őt. Tiszteli szabad akaratunkat és minden jóban együttműködik velünk – vagy legalábbis együttműködne, ha hagynánk -, hogy segítsen minket. Ő valóban Jó Atya, aki gyermekei javát akarja!
Ha kilépsz a lázadás világából a tisztelet világába, akkor egész személyiséged, kapcsolataid, meggyötört életed gyógyulásnak indul. Ebben a gyógyulási folyamatban képes leszel elfogadni szüleidet és „újraszeretni” őket egyszerűen azért, mert ők az apukád és anyukád, elfogadni őket olyannak, amilyenek, és testvéreidet, munkatársaidat, családodat. A „mindig más” utáni sóvárgás helyett képessé válsz elfogadni önmagad minden törékenységével és hiányosságával együtt. Ahogy egyre mélyebben megérted személyiségedet, tehetségeidet, képességeidet, egyre jobban meglátod azt is, milyen lehetőségek állnak előtted és milyen gazdag Isten kegyelme, amivel megsegíthet téged.
A tisztelet megbékít. A tisztelet megajándékoz. A tisztelet erőt ad. A tisztelet a Szeretet ajándéka és gyümölcse. Aki másokat tisztel, az maga is tiszteltté válik.
A negyedik parancsolat rámutat arra, hogy a szülők tisztelete tanít meg minket az élet tiszteletére és elfogadására (engedelmességére). Szüleinket nem azért tiszteljük, mert ők okosabbak, szebbek, ügyesebbek. (Bizonyos, hogy a mi gyerekeink is jobban fogják kezelni koruk új technikai vívmányait, mint mi. Naprakészek lesznek a legújabb zenékben, divatokban, ismeretekben, mi pedig hiába is iparkodnánk, legfeljebb gyerekeink idétlen torzképeivé válhatunk.) Szüleink tisztelete azért létfontosságú, mert így és csakis így tud kialakulni bennünk az a belső attitűd, irányultság, amelyik képes elfogadni, megélni és kibontakoztatni azt az életet, amit Mennyei Atyánk nekünk ajándékozott.
Sípos (S) Gyula (www.szeretetfoldje.hu)