Sípos (S) Gyula: Törp, elf, vagy troll?

Kategória: Irodalom Megjelent: 2018. július 03. kedd

1. Gorum a törp

Megkértek minket, hogy a későbbi nemzedékek számára jegyezzük le a Nagy Csapat történetét. Nyilván leginkább rám számítanak, mint a hegy népének avatott tudósára, hiszen a Vándor elhagyott minket, Vasa írni se tud, Fenilt pedig mégiscsak jellemzi a fajtája gőgje. Én viszont már több, mint húsz tudományos művet írtam, közülük a „Kőzetminták rendszerezése metrikus alapon” az egyik legtöbbet idézett tudományos mű – ezt nem dicsekvésből mondom, távol áll tőlem az ilyen, de az objektivitás mégiscsak megkívánja.

A hegyek nemes népéhez tartozom, amit a tudatlanok törpének neveznek. Ez a szó egyébként ősi nyelvünk thorphe szavának eltorzult alakja, ami embert jelent. És mi mindent nem képzelnek még rólunk! Kalandozásunk közben voltam kénytelen szembesülni azzal, hogy minket holmi szakállas, nagy csatabárddal hadonászó alakoknak tartanak, akiknek ráadásul még az asszonyaik is szőrösek, nagy szakállt és bajuszt viselnek! Micsoda tudatlanság! Hát először is, a hegyek mélyén meleg van! Úgy hiányzik ott nekünk a szőr, mint kutyának a bolha! Nem mondom, a szemöldökünk hosszú és szétálló, mert az érzékeny műszer, olyan, mint a macska bajsza. Érzékenyen reagál a legkisebb légmozgásra is, s ez bizony a bányásznál életmentő lehet. Aztán vannak férfiak köztünk, akik bajuszt is növesztenek épp ilyen célból, bár ezt én inkább csak divatos, mint célszerű viseletnek tartom. Szakállunk meg éppen nincs – el tudnak képzelni egy bányász kolóniát lent, negyven fokban, amint a szakállába meg a hosszú, loncsos hajába izzad és koszolódik? Értelmes hegyi ember ilyet nem csinál.
Meg hogy hatalmas tárnák meg barlangrendszerek – majd ha bolondok lennénk! Vannak persze nagy fogadó-szobáink, ahol a többi népekkel kötjük üzleteinket – nem mondom, ezek tágasak, hogy ők is kényelmesen elférjenek – de magunknak minek vájnánk nagyobbat a szükségesnél? Nem, nekünk nagyon csinos, szépen rendezett kis szobáink vannak – igaz, azt a felszíni emberek nemigen látják. És jól is van ez így. Na és ha kint vagyunk olyankor aztán fel vagyunk öltözve rendesen, hosszú ruhákba, szőrmékbe, mert kint a hegyen legalább húsz-harminc fokkal hidegebb van, mint odabent. Talán ezért tartanak minket szőrösnek, de ezt én csak az emberi tudatlanság rovására írom.
Ha már itt tartunk, igen, nem nőttünk túl magasra, és ez nem is lenne célszerű! Elmondhatom, hogy mi vagyunk a legarányosabb népek az egész földön, akik egyaránt megélnek a felszínen is és a mélyben is. Ehhez nem kell óriásnak lenni, sőt az kifejezett hátrány! Éppen ezért nem is hadonászunk óriási bárdokkal, ahogy azt fantáziadús elbeszélők képzelik. Természetesen van harci csákányunk és szekercénk is, épp a mi kezünkbe valók, olyanok, mint amikkel a vájatokban is dolgozunk. Megnéznék én bárkit, aki ott egy olyan vasmonstrummal hadonászik!
Büszke és harcos nép vagyunk, értelmes és megfontolt. Ha már harcolunk, először is amíg lehet, nem engedjük közel magunkhoz az ellenséget. Mi aztán tudunk bánni a földdel, kővel, csapdarendszerünk körülveszi minden településünket – csak az jut át, akit mi engedünk! Aztán ott a parittya, amivel mindannyian már gyerekkorunkban mesterien megtanulunk bánni. Kő aztán van nálunk, van mivel gyakorolni! Aki ötven méterről nem találja el a galambot röptében, az nem is méltó a hegyi nép büszke nevére! Ha pedig valaki mégis a közelünkbe kerül, az megismerkedhet harci csákányunk élével és népünk kőtörő erejével.
Valamit azért kénytelen vagyok elmondani, mert tudom, hogy krónikámat minden nép és faj olvasni fogja szerte a világban. Csak, hogy tisztán lássunk a „törpék ügyében”. Képzeljék csak el, hogy magukra támad egy akkora állat, mint egy póniló, hatalmas fogakkal, hörögve. Ez méretarányosan nagyjából ugyanaz, mint amikor ránk támad egy harci véreb. Habzó pofája ott van a fejünk magasságában – legalább! Maguk a közelükbe engednék? Nem akarnák inkább minél távolabbról elintézni? Na ugye. Ha mégis odaér, széthasítjuk a fejét, nem vitás. De jó minden – parittya kő, dobócsákány, dárda – ami megállítja.
Mint már mondtam, én tudós vagyok. A nagy csapat története is így kezdődött. Kint voltam a hegy aljában, a kerteknél. Mert ugye azt senki se gondolja, hogy mi követ eszünk! Tulajdonképpen minden nép hasonló dolgokkal táplálkozik -, mint ezt kutatásaim során megállapítottam. Sőt, épp miután befogtam az ork kölyköt, lett világossá számomra a hasonlóság. Meg voltam ugyanis győződve arról, hogy az orkok ragadozók, de amikor megvizsgáltam Vasa fogazatát, azt találtam, hogy ugyanolyan gumós zápfoga van, mint nekünk, embereknek. Ő is mindenevő, mint mi – vagy hát a disznók, amikhez egyesek szerint jobban hasonlítanak. Én ugyan nem vallom ezt, de a tényszerűség kedvéért ezt is le kellett írnom. Nagyon erős a fogazatuk és a rágóizmaik, ez vadállatiassá teszi a kinézetüket, meg a szemfogaik, amik néha kissé agyarszerűek, de leginkább csak azért, mert mindenféle pótlásokat tesznek rá néha fémből, gyakrabban farkasfogból. (Azt kell mondanom, az orkok és az elfek bizonyos szempontból nagyon hasonlítanak egymásra abban is, ahogy a testüket alakítják az életmódjuknak megfelelően. Mi ilyet soha nem tennénk magunknak, mint ahogy a Vándor se. Azt kell mondanom, teljesen tényszerűen, hogy a Vándor még leginkább ránk, a hegyek népére hasonlít, bár némileg magasabbra nőtt nálunk. De ezt csak zárójelben jegyeztem meg.)
Mint már mondtam, minden hegyi kolóniát csapdarendszer vesz körül. Ez véd minket az ellenségtől, de egyéb jó szolgálatot is tesz, például az ide csapdába csalt állatok kiegészítik étrendünket. De én tudományos kíváncsiságtól vezettetve mentem oda, nyúlsípot vittem magammal, hogy a síró nyúl hangjával rókát, borzot, esetleg farkast csaljak arra. Ki gondolta volna, hogy farkas helyett egy ork kölyköt fogok?

2. Vasa, az ork
Aszonták, meséljek el mindent, amire csak emlékszek a nagy csapatról, ez a toll meg majd írja. Mert ez varázstoll. Ez tényleg ír! Höhö, akkor azt is írja, amit most mondok? Merthogy mozog. Vasa, a föld népének legnagyobb harcosa! Ezt is írja? Tényleg? Ez itt az én nevem? Najólvan. De csak azt írja, amit én mondok! Szórul szóra! Najólvan.
Vasa vagyok, a nagy csapat tagja, a legerősebb, meg szerintem a legszebb is, de emmár ízlés kérdése is. Mer az elf ficsúr biztos nem így gondolja, a törpe meg mindig okoskodik, hát ők nehezen adnának nekem igazat, mer féltékenyek. Mer a Vándor engem szeret legjobban, mer ez abból is tudható, hogy minden avval kezdődött, hogy engem megmentett, amikor Gorum leláncolva tartott oszt mindenfélével piszkált. Meg az is igaz, hogy a Vándor talán rám hasonlít legjobban, aztán az mégiscsak számít, nem? Mer nem olyan tökmag, mint Gorum, aztán nem is olyan hegyesfülű mint Fenil. Különben meg az is kiderült, hogy ezek az elfek, meg az összes erdei népek nem is születésüktől hegyes fülűek, hanem csak úgy csinálják, kölyökkoruktúl nyúccsák a fülüket, mer szerintük ez szép. Hát furcsa gusztusuk van, nekem biztos nem kéne ilyen, az biztos. Meg szerintem csak azé csinálják, hogy jobban halljanak, mer az erdő nagyon zajos, állandóan zörögnek a levelek, meg a madarak is, oszt meg kell tanúniuk szétválasztani a zajokat.
Nekünk inkább a szemünkre van szükség, mert mi nem zárkózunk be a fák közé – mink a föld szabad népe vagyunk! Erősek, bátrak, a legerősebbek és legharciasabbak minden nép közül! És mindent tudunk a földől, a mezőről, az állatokról! Olyan közülünk nincs, aki eltévedne bárhol! Mink ismerjük a csillagokat, a szelet, a sámánjaink a szellemeket is befogják, ha kell. Mink vagyunk a legnagyobb nép, mink vagyunk a puszta ereje!
Én meg osztán elindútam, hogy megnézzek mindent. Valahogy szűkös lett nekem még a nagy puszta is, elegem lett a gulyából, meg osztán a törzsfőnök fiaként valami nagyot akartam véghezvinni, amivel megmutatom, hogy méltó vagyok apám fiának lenni. Azt gondútam, elkapok egy hegyi medvét, oszt annak bőrivel térek haza, hadd lássák, kivel van dóguk. Na így indútam el, csak a hegyek valahogy messzebb voltak, mint előszörre látszott, én meg kifogytam az ételbűl. Ettem a gyökereket, de már igen elég volt, aztán ha elém került valami jószág azt is elkaptam, oszt megsütöttem. Vadásztam, elvoltam, de azért siettem, mert nem akartam sokáig távol lenni, mert közben a népünk… de ez nem ide tartozik, ez csak a föld népének ügye, most is.
Oszt vannak ám, akik orknak hínak minket, ami úgy hangzik, mint a disznó röfögése. Ezeknek fogalmuk sincs róla, kik vagyunk. Csak a lóra harminkét szavunk van! Ők az orkok, meg az anyjuk! Na, ez se így van, Vándor megmondta, hogy ne heveskedjek – így mondta! – én meg hallgatok rá, mert sokat tett értünk. Ő az én tanítóm, én meg az ő védelmezője. Meg velünk volt a vakond Gorum – de ezt nem szabad neki mondani, ezt a vakond dolgot, mer ettől nagyon ideges lesz, meg velünk volt Fenil is, ez a ráncos elf is, azaz az erdők népéből, mer ő is ember, Vándor mondta, csak hát rájár a szám. Fenil amúgy olyan öreg, mint öregapám, tiszta ránc, mondtam is nekije, hogy kenje magát egy kis zsírral, de nem hallgat rám, ő már csak ilyen. Pedig összebarátkoztunk, pedig majdnem kicsinátam a farkasát is, de oszt mégse tettem, ami nem is volt baj, mert aztán később jól összebarátkoztunk, mer az a dög ugyanolyan szabad lélek, mint én.
Szóval a törpével úgy ismerkedtem össze, hogy elindútam nyulat fogni, mer hallottam, hogy valahol sír egy, biztos csapdába esett, vagy valami. Nem gondútam, hogy arra törpefészek van, azt meg főleg nem, hogy ezek csapdákat ástak mindenkinek. Csak mentem, lopakodtam, az erdő szélin előre a hang irányába, kerestem, hogy hun lehet a nyulacska, aztán egyszercsak kiment a lábam alól a főd, oszt egy mély verembe találtam magam, de az olyan volt, hogy befelé dőlt a fal, így oszt felmászni se lehetett rajta. Nyúl meg sehol! Fentről meg bámul rám egy törpe – Gorum vót, de akkó még nem tuttam -, egy szót se szól, csak bámul. Aztán eltűnt, aztán újra előgyött, ledobott egy butykost, hogy igyak belőle, addig hoz egy létrát, oszt kimászhatok. Na, sokáig akkó hittem neki utójára, mer amikor megittam amit adott, az úgy fejbevágott, hogy kifutott alólam a talaj, elájultam, oszt amikor magamhó tértem, már bent voltam egy kis barlangban, a kőhöz láncolva. Én a szabad ember, a föld népének fia! Csoda, hogy ordítottam?
Különben meg nálunk így szokás. A harcos ordít, ha a küzdelemhez készülődik, így hozza magát harci lázba. A barátságos birkózó versenyeket is ordításnak nevezik, s én már tízévesen is bajnok voltam! Én voltam a legerősebb kölyök nemcsak a faluban, de az egész nemzetségben! Osztán tízévesen már indulni lehetett az éves nagy találkozón, amit a nemzetségek szerveznek a Nagy Totemoszlopnál, hogy így erősítsék meg minden évben a vérszerződést. Mer nem mindig volt így, volt amikor harcoltunk egymással komolyan, de most már csak így birkózunk, meg lovaglunk, meg kopjázunk. Ezt is az én apám érte el, aki a legnagyobb ember a világon! Képes volt meggyőzni a nemzetségeket, hogy többé ne ontsák egymás vérét, ne gyengítsék a föld népét. Bizony, apám munkája újra nagy néppé tesz minket! De félnek is tőlünk, hogy újra helyreállítjuk a pusztai királyságot és visszaszerezzük a minket megillető örökségünket mindenkitől! Így lesz! Csak a Vándor nem akarja ezt, meg szerinte nem is így lesz, de ebben a kérdésben még nem dőlt el az utósó szó! Még itt vagyok én is!
Hun is tartottam? Én már tízévesen bajnok voltam a birkózásban, senki ki nem mozdított a körből, hanem én vágtam ki mindenkit! Mer jó voltam én lovaglásban is, meg fegyverrel is, de a legjobb mindig a kézitusában. Test test ellen, ahogy az igazi férfiak teszik! Büszke volt rám az apám, én meg kiakasztottam a szalagot a sátor elé a kopjára, hadd lássa mindenki! Mire tizennégy lettem, már négyszeres bajnok voltam, oszt már szeretőm is volt! Vagy majdnem, de csak azér nem, mer… szóval bajnok voltam. Úgy is híttak otthon, hogy Vasmarok Vasa, mer akit én megfogtam, az nem menekülhetett!
Volt a Holló nemzetségben egy férfi – mink a Ló nemzetsége vagyunk, a legkülönb az összes között -, az nagyon nem bírt engem. Az is főnök volt, harci főnök náluk, de apám nyomába se érhetett. Hanem az irigység elvette az eszit, hát kötözködött. Apámat nem merte kihíni, mer az lenyelte volna, mer az apám az olyan, mint én. Óriás az egerek között! A legnagyobb főnök, akit csak ismert a Föld népe, én mondom, ő az, aki máig összetartja a nemzetségeket. De hát ez nem teccett mindenkinek, van akinek két segge van – bocsánat, elnézést, eztet majd kihúzzátok, de hát így mondjuk -, szóval ez a Holló-főnök nem bírt magával, oszt apám helyett engem piszkálgatott. Mikor kisebb voltam, féltem tűle, de asztán már nagyobb lettem, már négyszeres bajnok, ez meg még mindig csak mart. Hát kihívtam párbajra! Úgy odavágtam elé a földbe a kopját, hogy csak úgy porzott a főd!
Hű, micsoda kavarodás támadt! Vót nekem egy csapatom, ilyenforma gyerekek mint én, már nem kölykek, de még nem is férfiak, azok ismertek engem, látták, hogy forrok, de ettől megrémültek, futottak apámér. Én meg csak leguggoltam a sátrak előtt, aszt nagy nyugodtan meghúztam a harci kört. A Holló-főnök meg csak röhögött, oszt nekivetkőzött gatyára, mert úgy megy a harc ilyenkor. Erős volt, láttam én, de hát én se voltam épp gyengécske, termetre felértem vele, ha súlyra nem is. Apám is megjött, anyám a nyomába, kárált egy darabig, szidott mindenkit, de aztán apám elhallgattatta, oszt akkó már szólni se mert. Hát ilyen hatalma van apámnak!
Volt ám, aki beszólt a Holló-főnöknek, hogy nem átall gyerekkel harcolni, de mások meg leintették őket, hogy én kezdtem, ami ugyan nem volt igaz, mert ez az ember már évek óta kínzott engem. Aztán voltak olyanok is, főleg akiket már legyőztem, akik alig várták, hogy vesztesnek lássanak. Azt ugyan várhatták!
Nagy tömeg gyűlt ám össze, mer sokan voltunk ott. Komoly mérkőzés volt, a becsületem volt a tét, meg a sátrunk becsülete. Tuttam, hogy én ugyan meg nem hátrálok, vagy ott esek össze a körben, oszt fel se kelek többet, vagy győztesként jövök ki!
Apámnak azér volt annyi esze, hogy nem engedett semmi fegyvert, csak puszta kézzel mehettünk egymásnak. Sokat álmodoztam én erről a harcról már előtte, mer évek óta kínzott ez az ember! Tudtam én már, mit akarok csinálni! Gondútam, hogy arra számít, hogy fojtásba akarom vinni, mer hát mégiscsak én vagyok a Vasmarok Vasa. Keringtünk egy cseppecskét egymással szemben, úgy tettem, mintha keresném a fogást rajt, de csak azt vártam, mikor indít. Figyeltem, mijét rángatja, mer azzal jön. Hát, a lábát mozdítgatta, rúgni akart. Amikor aztán nekilendült, csak kicsit oldalra fordútam, oszt blokkoltam szépen, de már fordútam is, aszt visszakézből olyan pofont adtam neki, hogy megtántorodott. Azt az ordítást, amit a csapatom adott, nem felejtem soha! Oszt ezt megtettük még kétszer – ő rúgott, én kifordútam, oszt már osztottam is ki a következő pofont. Ilyet se élt még biztos! Aztán lecsengett neki, hogy így nem sokra megy, rám rohant, hogy ledöntsön. De én ezt is ismertem, csak lendületből felugrottam, oszt a térdemmel úgy állon rúgtam, hogy az agyarai kilazultak, az egyik farkasagyar ki is esett a szájából. Mi van – mondom – visszamegyel csecsemőnek? Mer annak nem kell fog, csak az anyja teje. Nem mondom, ez szemtelen beszéd volt egy olyan taknyostól, mint én, de már benne voltam a közepibe, mindegy vót. Csak az számított, hogy elboríccsa a vér az agyát, hogy ne gondolkodjon, mer a tapasztalata azér sokkal több volt neki, mint nekem. De elvettem az eszit, már nem gondút semmire, csak engem akart megenni. Újra nekem jött, kitárt karral, hogy úgy kapjon el. Én meg szépen átbújtam a keze alatt, a háta mögé kerültem, befogtam a fejit egy fojtófogásba, oszt szorítottam, hogy megadja magát. Rugdalódzott, tekergődzött, nem akarta sehogyse feladni, én meg szorítottam, nehogy elszabaduljon, mert baromi erő volt benne. Egyszer osztán vége lett, elfogyott a levegője, oszt elájult. Én meg csak ledobtam a földre, oszt diadalmasan kiléptem a körből. Vállon hordtak körbe! Aztán amikor hazamentem, apám úgy elvert, mint kiskutyát, amiért a törzsi békét veszélyeztetem. Igaza vót, de nekem is igazam vót! Tudom én, hogy büszke is vót rám, azér nem vitt haza rögtön a harci körből, hanem hadta, hadd ünnepeljek a bandámmal. Na mindegy - két lovunk bánta, mert hát nem akart haragot tartani a Hollókkal, s nem akart véres párbajt se. Aztán az utána való évben nem vitt el a Nagy Találkozóra, csak egy évre rá, mikor már hitte, hogy benőtt a fejem lágya. Bár akkor se vitt volna, mert akkor láttam meg Bosa lánya Vitkát a Sólyom nemzetségből. Az lett a vesztem hosszú időre…

3. Fenil az elf

Nos, ez a kérés értelmetlen és hiábavaló, mégis eleget teszek neki. Értelmetlen, mert a Nagy Csapat legendája már így is szájról szájra jár, s hiábavaló, mert ha mondják, ha leírják, csak elfeledik, csak elporlik így is, úgy is. Sokat láttam, sokat megéltem, láttam fiamnak fiait felnőni majd elesni a csatákban. Hallottam a lányok büszke énekét és az asszonyok sirató kórusait. Hiábavalóság az egész.
Ha az elmúlt évek valamiért mégis említésre méltóak, az új szellem az, ami a Nagy Csapattal eljött kontinensünkre. Mert mi mutattuk meg, hogy össze tudunk fogni. Mi hívtuk fel a figyelmet a nagy vizeken túlról érkező ellenségre, akkor, amikor még senki nem is hallott róluk. Mi vettük fel a harcot ellenük, mi vállaltuk a megaláztatást, a szégyent, az árulás vádját, a gyanúsítgatásokat és kirekesztést. És én az erdők népének minden tapasztalatát és bölcsességét belevittem ebbe a vállalkozásba. És ott volt velünk a föld népének életereje és vadsága és a hegyek népének furfangja, szakértelme és nagyszerű eszközeik. De mindez nem lett volna elég a Vándor jelenléte nélkül.
Ma se tudjuk, hogy pap volt vagy varázsló, ember vagy félisten, próféta, látnok, gyógyító – vagy csak egy szerencsés ember közülünk, akinek különös tehetsége van az emberek megnyeréséhez és a túléléshez. Néha teljesen érthetetlen dolgokat művelt – mégis, ha valakikhez hasonlítani szeretném, még leginkább hozzánk, az erdők népéhez hasonlítható nyugalmával és bölcsességével. Termetre is ránk hajaz, tekintete értelmes, nyílt. Barna haja válláig ért, bajsza, rövid szakálla egybefolyt. Egyszerű köntöst viselt és tarisznyát. Fegyver soha nem volt nála.
Vasa volt köztünk a legmagasabb, igazi ork állat, ahogy ezt felénk mondták. Ereje, duzzadó izmai félelmetes harcossá tették, vagy tették volna, ha esze is annyi lenne, mint amennyi indulat van benne. De a szíve is akkora, mint a bicepsze – egyszer utánam ugrott a zúgó folyóba, s kimentett az örvényből, pedig előtte vesztünk össze. Mindig lehetett rá számítani, a családjába fogadott minket, s ettől kezdve mindene a miénk volt, az élete is! Jól lőtt íjjal, bár ebben nem vehette fel a versenyt velem. Jól bánik a karddal, tőrrel egyaránt. Ha harcol, olyan, mint a tornádó – ha ott állsz mellette, a tornádó közepében, akkor biztos túlélő vagy. De ha kint vagy, ellenségként, a tornádó elpusztít!
Gorum a hegyek népéből jött közénk. Páratlan megfigyelő, tudós ember, ráadásul szakértője minden kézműves munkának. Nagy stratéga, csapdák kifundálója. Parittyával halálos, a harci csákányát húsz lépésről bárki fejébe beállítja, közelharcban pedig mint a kőomlás, olyan. Bár néha kissé fárasztóan beszél és szeret okoskodni, de hű barát és nagy nevettető.
Így voltunk négyen, bár el kell mondanom, hogy Vándornak mindenhol akadtak jó emberei, akikre támaszkodhatott. Olyan rejtekutakat ismert, amikről nem is hallottunk. Mégis, mintha mi négyünket szemelt volna ki a Sors, az Ismeretlen Isten, hogy beindítsuk azokat a folyamatokat, amelyek olyan alaposan megváltoztatták ennek a kontinensnek a sorsát.
Vándor már nincs köztünk, ez nagy szomorúság nekem. Elment, eltűnt, nem is tudom. Hiányzik a bátorsága és a bölcsessége. Néha néhány egyszerű szóval elrendezett mindent. Emlékszem, Ister nagy folyója mellett, Apets városállamában voltunk éppen és egy kis fogadóban szálltunk meg, igazán kerültük a feltűnést. Valahogy mégis elterjedt, hogy ott vagyunk, és egy húszfős társaság belénk kötött az ivóban. Megtermett emberek voltak, tán mesteremberek vagy állatkereskedők, meg az őket kísérő katonák. Nagyon jó véleménnyel voltak magukról, meg úgy általában az apetsi büszke polgárokról, minket meg kezdettől utáltak.
- Hé fogadós – kiabálta az egyik -, ha tudtam volna, hogy itt állatokat is kiszolgálnak, nem jövök ide! – A többiek meg röhögtek, meg adták alá a lapot: Nézd azt az ork állatot! Meg azt a sunyi elfet! A kis dugó meg biztos törpe, csak leborotválta a szakállát – biztos az asszonyon hagyta!
Szóval sértegettek minket, beszóltak, mindent elkövettek, hogy verekedés legyen a vége. Majdnem sikerült is, mert Vasát csak Vándor keze tartotta vissza attól, hogy szétcsapjon köztük. És hát Gorum és én se voltunk jobb állapotban, nagyon viszketett a kezünk, hogy odacsapjunk közéjük. Akkor Vándor felnyújtotta a kezét, és felállt. Egy pillanatra csend lett, ő meg ezt kihasználva beszélni kezdett hozzájuk:
- Barátaim, ti értelmes emberek vagytok és jó polgárok. Hadd kérdezzek tőletek valamit!
- Kérdezz az anyádtól, áruló! – kiabálta az egyik részeg, de a többiek lehurrogták, talán kíváncsiak voltak, mit akarhat tőlük ez a különös ember.
- Látom, hogy ti értitek a világ dolgait, világlátott emberek vagytok. Mondjátok meg nekem: lehet-e a lovat a libával keresztezni? Ugye nem. Aztán lehet-e az ökröt a lóval? Azt se, mert nem egy fajtához tartoznak. Ebben a városban meg élnek félorkok, félelfek, de még egy negyedvérig törpe is, aki megbecsült mesterember. Hogy köztetek van-e kevert vérű azt nem tudom – és amikor ezt kimondta, hirtelen biztos lettem benne, hogy van köztük ilyen és ezt ő is tudja -, de nem lehetne, ha mi mindannyian nem tartoznánk egy fajhoz.
- És az öszvér? – kiabált be egy katona. Anyja ló, apja szamár, külön faj, aztán mégis van öszvér. Az orkok is csak öszvérek…
- Igazad van – mondta Vándor -, az öszvér valóság, de terméketlen valóság. Mindannyian tudjuk, hogy öszvér soha nem nemz öszvért, mert nem képes rá. Csak ló és szamár, amelyek egyébként unokatestvérek faji ágon, csak ők tudnak öszvért nemzeni, de az tovább nem szaporodik. Az orkok azonban nagyonis szaporák!
- De még mennyire! – kiabáltak be röhögve többen is, Vasa meg újra morogni kezdett és fészkelődött a székén. De én lefogtam, mert már láttam, hová halad a beszélgetés.
- Ha pedig így van – kerekítette ki Vándor -, akkor mi, emberek, orkok, elfek, törpék mind egyazon fajhoz tartozunk…
- Testvéred neked, de nem nekem! – vetette közbe egy kövér kereskedő, aztán látványosan elfordulva kiitta a korsóját. – Hagyjátok őket, ezek csak jöttmentek.
És ennyi. Húsz ember, akik öt perce még nekünk akartak jönni – istenemre, legalább húszan voltak, nem tudom, győztük volna-e őket! – lecsendesedve ittak tovább, s többet nem foglalkoztak velünk. Hát ilyen ember volt a Vándor. Néha néhány egyszerű szóval elintézett mindent, máskor meg olyan csodákat tett, hogy azt hittük, isten ő, aki lejött közénk. Néha meg olyan értelmetlen módon viselkedett, hogy azt hittük, elment az esze. Ki volt ő valójában? Nem tudom. De ha visszagondolok erre a kocsmai jelenetre és azokra az értetlen bunkókra, azt gondolom, Vándor mégiscsak elf volt, közülünk való tünde, csak titkolta ezt.

You have no rights to post comments