Sellőlány
Sellőlány
Minden akkor kezdődött, amikor kifogtam az aranyhalat.
Halászfalu vagyunk, halász vagyok én is. Se nem szegény, se nem gazdag, hanem csak, amilyen egy kis halászfaluban mindenki. Nagy dolgokon nem törtem a fejem, mert minek? Csónak a csónakhoz, hajó a hajóhoz, így van ez, mióta világ a világ, tudtam, hol a helyem. Mi kis csónakok vagyunk…
Na, és akkor kifogtam az aranyhalat. Tudják, három kívánság, meg minden. Ránéztem a szakadozott hálónkra, amit már nagyapám is javítgatott, mondom, kéne egy új háló, erős, tiszta – és már ott is volt! Nem egy másik háló, hanem a régi rossz lett újjá… a mindenit! Ez a rozoga csónak is átváltozhatna!
És tessék, ott ültem a szép új csónakban, kezemben az erős hálóval – vigyázz, mondom, okosat kérj, mert itt minden lehetséges! Gondolkozz, gondolkozz… hát, így rontottam el az életem.
Eszembe jutott, amit gyerekkoromba meséltek, hogy a vízben élnek a gyönyörűséges sellőlányok, halfarkuk van, de ha kijönnek a vízből, akkor egészen emberek, de olyan szépek, hogy aki csak meglátja őket, rögtön beléjük szeret. Na, akkor ezt akartam én!
Fiatal voltam, a fene majd megevett már a vágytól, de a korombeli lányoknak nem kellettem, azok az idősebb legények után kacsingattak. Gondoltam, most mutatok nektek valamit! Jöjjön egy sellőlány, szeressen belém és legyen a feleségem, de el ne hagyjon soha!
Úgy is lett.
Gyönyörűséges volt! Hosszú, szőke haja, karcsú teste, aki csak meglátta, mind irigyelt! Igaz, hogy kissé halszagú volt, na de egy halászfaluban? Hát itt halszagú minden, ez legyen a legkevesebb!
Aztán meg, ha halászni mentem, az én sellő feleségem kiúszott a tengerbe, aztán ami halat látott, mind a hálóm felé terelte. Olyan fogásaim voltak, hogy a cimborákkal alig bírtuk kihúzni, még az új háló is szakadozott!
Szép volt, szenvedélyes volt, mi mást akarhattam volna? Már azon gondolkodtam, hogy házat építek magunknak és flottát, én leszek a kapitány!
Hanem azt nem tudtam, hogy a sellők a vizek ragadozói. Strapás ám a víz alatt úszva utolérni a zsákmányt! Már ha utolérik, mert egyszer hopp, máskor kopp! Nem csoda, ha karcsú mindenik. De az én sellő asszonyomnak már nem kellett minden nap kilométereket úszni, az étvágya meg nem csökkent – hát szépen gömbölyödni kezdett. Először még nem is bántam, hadd gömbölyödjön, több jut belőle nekem is… De aztán! Főleg, amikor kóstolót kapott a ritkán vágott disznó hurkájából is, onnantól mindig csak azt evett volna! Ha kellett, hajtott egy kis halat nekünk - már amíg volt, mert egyre kevésbé, túlságosan lehalásztuk a tengert, vagy mit tudom én -, aztán csak üldögélt a parton, a lábát lógatta a vízbe, és csak hízott, hízott, már a csónakba se fért be, úgy kellett letámogatni a partra, aztán ahogy beledübbent a vízbe…
Tessék elhinni, olyan büdös halszagú lett, hogy nem bírtam a közelében megmaradni.
Szöveg: Sípos (S) Gyula