Totemek 2.: A tetejetlen világfa ültetése
A Sárkány soha nem törődött bele, hogy az Égi Atya elzárta tőle az eget. Addig gondolkodott, addig tanakodott, dühösködött, szervezkedett, farigcsált, míg kigondolt egy jó tervet. Összehívta az állatokat, hogy elmondja nekik, hogyan fogják visszahódítani az eget.
-Tudjátok – kezdte -, hogy egykor itt állt közöttünk az Életfa, amely összekötötte az eget és a földet. Lombja alatt hűsöltünk, terméséből ettünk. Most azonban elzárták előlünk, tüzes pallossal óvják tőlünk, s nem férhetünk hozzá. De nem lesz ez így örökre! Én ugyanis – aki a legbölcsebb és leghatalmasabb vagyok köztetek -, kitaláltam egy hatalmas tervet, amivel újra miénk lehet minden!
Az állatok izgatottan mocorogtak a helyükön. Hitték is, nem is, amit a Sárkány mondott, de vitatkozni nem mertek vele.
-A tervem a következő – folytatta a nagyúr. – Megkeressük a legjobb helyet, ahol az ég és a föld összeér, és ott elültetjük a tetejetlen világfa magját. Annak gyökere leér a mélységek mélységéig, a világ alapjáig, ágai pedig felérnek az égig, és azon túl, áttörnek az egek egéig! Felnő a fa, áttör az egeken és ezen keresztül mi is feljutunk oda!
Tetszett az állatoknak a terv - de hová ültessék a tetejetlen világfa magját? Farkas azt mondta, csakis az ő területére lehet, mert az ő népe erős és harcias, megvédi mindentől a fát. Vidra azonban tiltakozott: nyilvánvaló, hogy a farkas semmit sem ért a fákhoz, hiszen annak víz kell, márpedig a vízben legbővelkedőbb terület az övé, tehát oda kell ültetni a világfa magját.
A vita kezdett teljesen elmérgesedni, az állatok egyre hangosabban kiabáltak, amikor Medve hangosan morrant egyet, rálépett Kígyó farkára, Rókát egy suhintással Turul ölébe röptette, Sasnak pedig bedugta a fejét a szárnya alá, mint egy csirkének, ha azt akarjuk, hogy elcsendesedjen.
-Bolondok vagytok mindannyian! – üvöltötte. – Aztán hogyan akarjátok elültetni a világfa magját? Egyedül nekem vannak ehhez eszközeim!
Erre elhallgatott mindenki, mert igaz, ami igaz, sem íjjal, sem halászhálóval nem lehet gödröt ásni. Meg aztán, Medve területén a föld is jó volt, folyó is akadt bőven, nem volt mibe belekötniük. Így történt, hogy Medve kapta meg a lehetőséget, hogy elültesse a magot. Annak története pedig a következő:
Medve korán reggel kiballagott sztyeppére, egyik hóna alatt egy hatalmas vasekével, másik hóna alatt három pár ökörrel. A hat ökröt befogta a vaseke elé, és egy nap alatt körülszántott egy óriási területet. Estére elfáradt, akkor aztán összetörte az ekét, a vasat külön rakta, a fájából pedig nagy tüzet rakott. Levágott két ökröt, és megsütötte, hogy megegye. Róka, aki egész nap a bokrok mögül nézte Medvét, ekkor előjött és a tűzhöz sétált.
-Igen szép munkát végeztél, bárki láthatja! – hízelgett Medvének. – Jöttem volna én is segíteni, de egész nap el voltam foglalva a bolond embereimmel – hanem most itt vagyok, hogy együtt örüljünk ennek a nagy tisztességnek, hogy nálad lesz a világfa. Kínálj hát meg egy szép sült combbal!
Medve azonban csak rámorgott Rókára:
-Tűnj el innen, te senkiházi, még egy égett csontot se kapsz tőlem! – Nem is adott neki semmit, hiába nézett rá Róka olyan ártatlan, esdeklő szemekkel, mint kismacska a tejescsuporra.
Másnap aztán Medve kirántott egy fenyőfát a földből, legallyazta és kiegyengette ásónyélnek. Az ekevasból ásót hajtogatott, ráillesztette a nyélre, aztán nekiállt a körülszántott területről kiásni a földet. Egy nyomásra embernyi mélyen ment az ásó a talajba, ha Medve rá is taposott, akkor kétembernyi mélyre. Így dolgozott egész nap, fáradhatatlanul, a kiemelt földet pedig a háta mögé hajította nagy kupacokba. Estére aztán elfáradt és megéhezett. A megmaradt négy ökörből kettőt megint levágott és megsütött, és jó étvággyal enni kezdett.
Róka, aki egész nap a bokrok mögül leselkedett, megint csak előjött, hogy együtt egyen Medvével, de az most se adott neki egy falatot se. Így volt ez harmadnap is. Estére aztán Medve végzett a munkával, készen állt a hatalmas gödör a világfa magjának. Akkor az ásó nyelét összeaprította, megsütötte a maradék két ökröt és befalta az utolsó porcikáig. Az ekevasból fogpiszkálót gyúrt, aztán kényelmesen elhevert, fogát piszkálva szuszogott, míg álomba nem merült.
Erre várt Róka. Amikor minden elcsendesült, az éj legsötétebb órájában kiszaladt a nagy gödör aljára, s addig szaglászott, addig keresett, míg a víz illatát meg nem érezte a föld alól. Akkor aztán kaparni kezdett, le, egyenesen a vízér felé. Kapart, egyet, ásott kettőt, szusszant hármat, s máris hatalmas vízsugár tört elő a földből, alig tudott elugrani előle.
De nehogy azt higgyétek, hogy ezzel bevégezte bosszúját! Még alig pirkadt, amikor már körbejárta az állatokat, költögette, hívogatta őket:
-Gyertek, a nagy Medve kiásta a világfa magjának gödrét, gyertek, nézzük meg, milyen szép munkát végzett, ünnepeljünk!
Jöttek is az állatok mind! Mire Medve felébredt nehéz álmából, ott állt a Farkas, a Vidra, a Róka, a Sas és a Turul, ott volt a Kígyó, és szárnyaival vihart kavarva megérkezett a Sárkány is.
-Hol van hát a szép ágyás, a fészek a világfa magjának? –kérdezgették? – de bizony az nem volt sehol. A gödörből nagy tó lett, a földkupacokból dombok, a víztől már kelt is rajta a fű, ahogy azt mindmáig látjuk is. Tóba pedig nem lehet magot ültetni!
Így vallott Medve szégyent. Sárkány üvöltve tajtékzott, hogy senkire se lehet semmit rábízni, ha ő nem csinálja, akkor semmi sincs meg, lángjával végigperzselte az állatokat, majd nagy dérrel-dúrral elrepült. Akkor aztán a többiek mind Medvének estek, szidták, mint a bokrot, ő pedig szégyenkezve húzódott félre előlük. Róka azonban látta, hogy a szemöldöke alól Medve gyanúsan méregeti őt, mert sejti, hogy neki köze lehet a dologhoz. Ezért hamar elinalt ő is, kapart egy odút magának, s ott meglapult, míg le nem csillapodtak a kedélyek. Ezért van, hogy a rókák legszívesebben föld alá vájt gödrökben laknak.
A világfa helye pedig sem itt, sem ott nem lett, hanem a Sárkány mérgesen elrepült odáig, ahol a szivárvány földet ér, ott meglátott egy szigetet, amit két oldalról egy nagy folyó ölelt körül. Odacsapott, s karmával egy gödröt hasított a földbe, bele rejtette a világfa magját, ráhúzta a földet és dühösen továbbszállt. Gondolta, majd később visszajön érte és keres neki egy jó helyet, ahol elültetheti. Hanem mire lecsillapodott és visszatalált a szigethez, a mag már gyökeret eresztett és kihajtott. Egy nap alatt akkorára nőtt, mint egy almafa, két nap alatt, mint egy tölgyfa, harmadnapra pedig már felnyújtózott, mint egy mammutfenyő! Nőtt, csak nőtt, gyökerei leértek a föld mélyéig, koronája felért az égig – hanem az eget nem tudta áttörni az egek egéig – de ez már egy másik történet.
Szerző: Sípos (S) Gyula