Pécsi Rita: „A derű az élők halhatatlansága”
A címadó idézet Hemingwaytől származik. Valóban, a derű az egyik leghétköznapibb emberi tapasztalatunk, mégis érezhetően hordoz valami istenit, valamit a megsejtett öröklét fényéből.
Igen ám, de hol van ez, amikor semmi okunk a derűre? Háború van. Halál, nélkülözés, gyötrelem. A szomszédunkban és távolabb. Szellemi háború is van. Támadás alatt a család, a házasság, az emberi kapcsolatok, az egyházak, megrendíthetetlennek hitt alapértékeink. Semmi sem szent. Betegség, járvány, bizonytalanság, kilátástalanság vesz körül bennünket – és „a helyzet fokozódik”.
Nem értjük Istent. Minek örüljünk? Mit üzen mégis Szent Pállal? „Örüljetek az Úrban mindenkor! Ismét mondom örüljetek! Ne aggódjatok semmiért.”
Úgy tűnik, mélyebben kell keresnünk a szív derűjét. Érdemes rátekintenünk azokra az előttünk járókra, akik valóban tudtak örülni. Miből merítették a derű nyugalmát, erejét? Jobb körülmények között éltek? Nem kellett ennyi veszélytől tartaniuk?
Nos, ha csak az imént idézett Szent Pálra gondolunk, máris látjuk, hogy neki sem a külső körülmények adtak okot az örömre. A római börtönből írta a fenti sorokat, korábban pedig nyilvánosan meg is kövezték, aztán otthagyták, mert azt hitték, meghalt. Jogos lett volna tőle minden elkeseredés, hiszen a fizikai fájdalom mellett az elhagyatottságot is átélte. Ezer „miért” feszülhetett benne. Elhívta az Úr, és így magára hagyta? Miért engedte meg mindezt?
Ám azt is írja:
„Az Úr közel van!” Talán ebben kereshetjük az örömre hangoltság mélyebb okát.
Milyen az, amikor az Úr közel van? Ilyenkor a körülmények ellenére is merünk bízni benne. Kentenich atya így mondja: Ő a fővállalkozó. Ő hordozza ügyeinket. Ez mindenképpen felszabadító! Böjte Csaba ugyanezt más képpel érzékelteti: Ő a pásztor, én pedig szeretnék jó puli kutyája lenni. A népe által „mosolygós pápának” nevezett I. János Pál valóban derűs ember volt. „Albino Lucianinak szomorú gyermekkora volt, de nem volt szomorú gyermek” – írja egy kortársa. Megszenvedte édesapja kényszerű távollétét, átélte a világháború gyötrelmeit, süketnéma testvérei révén a testi nyomorúságot közelről ismerte. A gyermekkori nélkülözések következtében számos betegséggel kellett megküzdenie, többször operálták, fél tüdővel élt. Nem a legvidámabb startolás. És mégis!
Nem véletlen, hogy későbbi pályatársa így ír róla: „Isten az egyszerűség és a mosoly misszióját adta neki.”
Az igazi öröm komoly dolog. Ha megismerjük a történelem igazán derűs személyiségeit, rájövünk a nyitjára. Csak az tud igazán örülni, aki sokat szenvedett, és nagyon szeret. Kis Szent Teréz, Teréz anya, Don Bosco és mindazok az egyszerű, névtelen szentek, akiknek szeretünk a közelében lenni, mert derűjük sugárzik, mint a felkelő nap.
Miért? Mert„az Úr közel van”. Isten tenyeréről nem tudunk leesni – így fogalmazott egyszer Mária néni, egy örökbe fogadott gyermekével korán özvegységre jutott derűs, vidám szemű erdélyi asszony. Hitvallását egy hímzésen láttam a konyhájában, bizonyára napi imádsága lehetett:
Uram, ahová tettél, ott szolgállak,
ahol megsejtlek, ott kereslek.
Ahogyan tudlak, úgy követlek,
ha megbotlom, nem csüggedek.
Ami van, azért magasztallak,
ami nincs, azért nem zaklatlak.
Ami a munkám, megcsinálom,
a jó szót érte sose várom.
Ha nem sikerül, nem kesergek,
és másnap mindent újrakezdek.
Jó tudni, hogy a mosoly az egyik legszebb emberi képesség. Igen, nem velünk született adottság, hanem tanulható képesség. Örömben és az áldozatok tüzében edződik. Mindkettőre szükség van. Örömös együttlétre, barátokra, oldott légkörre, játékra, önfeledt vidámságra, humorra, a természet szépségére, a művészet sokszínű gyönyörűségére.
Sőt, a nevetés nem csak a lélek erőforrása, a testünk is hálás érte.
Ellazítja az izmokat, serkenti a szerotonin-, dopamin- és endorfintermelést. Ez utóbbi örömérzést okoz, és egyúttal ez a stressz egyik legnagyobb ellensége. Élénkíti a vérkeringést, csökkenti a fájdalomérzetet, az immunrendszerre is hatással van – hangsúlyozza Janka Zoltán pszichiáterprofesszor. A nevetéssel ma már egy tudományág, a gelotológia foglalkozik. Megtudhattuk, hogy a nevetés az emberi agy több területét aktivizálja, így például az érzelmekért, a mozgásért, sőt az összetett gondolkodásért felelős területeket is. Az erős lélegzetvétellel bőséges oxigénhez jut a szervezet, és ez energetizáló hatású.
A kapcsolati krízisek során a mosoly, az együtt nevetés előmozdítja a problémamegoldást: egymásra találunk. Az együtt rezonálás – amikor az agyak valósággal összekapcsolódnak – különleges és leghatékonyabb formája az együtt nevetés. (Az együtt éneklés és mozgás mellett.)
A mosoly „távoli ölelés” – tudjuk meg a kutatásokból, ugyanis ugyanazokat a biológiai válaszokat váltja ki bennünk, mint az érintés, az ölelés.
Persze csak az őszinte mosoly. Mert csaknem húszféle mosolyt ismerünk. Van együttérző, szomorú mosoly, kacér mosoly, van sármos félmosoly, amiből bármi lehet; ismerjük a zárt szájú, távolságtartó mosolyt, az erőltetett vagy a még mesterkéltebb úgynevezett légiutaskísérő-mosolyt, az önelégült, sőt a hamis mosolyt is, ami már inkább vigyor. De a legrosszabb mind közül a gúnyos mosoly. Mert ez valóban ölni is tud.
Szívesen időztünk el a derű egyik feltételénél, a mosolynál és a nevetésnél, de legalább röviden ejtsünk még szót a teljes öröm másik erejéről, az áldozatról, a szenvedésről is!
A derűs ember öröme önzetlen, ezért mély közösséget teremt. Fodor Ákos szavaival „másvalaki arcával mosolyodunk el”, azaz nem a magunk örömét keressük. Minél jobban beleadjuk magunkat ebbe a szolgálatba, annál mélyebben tapasztaljuk meg az egység örömét. „Nem szabad félni a teljes örömtől” – biztat Pilinszky.
Ám ez az odaadottság, önmagunk kiüresítése természetesen fájdalommal, néha szenvedéssel is jár. Az ebből az örömből fakadó derűt nemcsak keresni, hanem kérni is kell, mert ez már a Lélek gyümölcse. „És esetleg várni is kell! (…) És meg is kell köszönni! Úgy nagyon alulról. Térden.” (Gyökössy Endre) Mert ebben már „az emberi síráson átragyog az isteni mosolygás” (Joseph Kentenich). „Az Úr közel van.”
Szerző: Uzsalyné Pécsi Rita
Magyar Kurír