Ludmila, a katolikus papnő

Kategória: Cikkek, írások Megjelent: 2015. március 27. péntek

"A csehszlovákiai bársonyos forradalom (1989) után terjedt el a hír, hogy a kommunista uralom idején a csehszlovákiai földalatti egyházban nőket is pappá szentelt  Felix Davidek, a földalatti egyház titokban felszentelt püspöke. Ezek között a nők között volt Ludmila Javorova. Életükről 2001-ben az amerikai  Miriam Therese Winter missziós nővér, liturgika professzor könyvet írt Out of the Depht címmel. Az ő könyvére alapoztam írásomat.

Ludmila Javorova gyermekkora mélyen vallásos, az átlagosnál sokkal szociálisabb irányultságú családban telt. Négy bátyja után ötödikként született 1932-ben, Brnóban, de volt még három öccse és egy kishúga is. Az édesanya konzervatívabb volt férjénél és gyermekeinél, s erre azok iparkodtak tekintettel lenni akkor is, amikor már szinte az egész család – családos bátyák, sőt maga az édesapa is felszentelt papok voltak. (Sok szenvedés és veszteség is érte a családot. Egyik fiúgyermekük már kiskorában meghalt, a legidősebb pedig a háború végén lett a málenkij robot áldozata. Valamilyen ismeretlen szennyezésű bombákat cipeltettek a 17 éves fiúval, aki ezután néhány hónap alatt szörnyű szenvedések közepette halt meg.)

Életük összekapcsolódott egy másik helybéli családéval, amelyben Ludmila bátyjainak kortársaként Felix Davidek növekedett. Felix papnak készült, de elvégezte az orvosi egyetemet is. Tanulmányai a világháború végébe torkollottak. Pappá szentelése után alig két éven át működött szabályos egyházmegyés káplánként, de már akkor sem szokványosan. Megkezdte környezetének, az érdeklődő világi keresztényeknek egyfajta szabadegyetem formájú továbbképzését filozófiában, pszichológiában és teológiában. Ludmila akkor még kislány volt.

Davidek káplánt a cseh ávó rövidesen lekapcsolta. 25 évre ítélték. Tizennégy évet (1950-64) töltött le belőle, s ezek alatt az évek alatt Ludmila felnőtt. A lány nagyjából attól fogva, hogy valamelyest is öntudatra ébredt, erős hívást érzett arra, hogy magát Istennek szentelje. Többször kísérletezett szerzetben való elköteleződéssel, de első nekifutáskor még túl fiatal volt, második próbálkozásakor pedig a rendeket szélnek eresztették. Az általános iskola után magasabb iskolába, Hitlernek köszönhetően, nem járhatott. A kommunizmus idején pedig mindenkinek dolgoznia kellett: egy szőnyegszövő üzemben végzett fárasztó munkát, bár egyik felettese hamarosan kiemelte és könnyebb, irodai munkához segítette. Így álltak a dolgok, amikor Felix Davideket – a politikai helyzet változásának megfelelősen – 14 év után egyszer csak kidobták a börtönből. Az egyházból is persze: úgynevezett "kereten kívüli" lelkészként hazamehetett a családja nyakára.

A földalatti egyház működése

Davidek fölismerte Javorova talentumait, és meghívta munkatársának egy évtizedekre, de inkább egy örökkévalóságra szóló nagy munkában. Ludmila élete során érzékelte, hogyan viszonyul az egyház a világi hívekhez. Látnia kellett, hogy az Anyaszentegyház, amellyel ők teljes szívükből együtt éreztek („Sentire com Ecclesia"), és amelynek útmutatására különösen is számítottak volna a kommunizmus álságos ideológiája közepette, mennyire nem veszi emberszámba a nőket. Ludmila nem örült ennek. Davidek viszont végre igazán munkatársának tekintette: vele szervezte újjá a börtönévei miatt abbamaradt szabadegyetemet, de még sokkal szélesebb körben, sokkal alaposabban, és egész egyértelműen azzal a céllal, hogy ezek a kurzusok a földalatti egyház számára papokat neveljenek, új módon, a kornak és az igényeknek megfelelő képzést nyújtva a valóban motivált résztvevőknek. Többféle helyszínen és szinten, más és más céllal indultak ezek a szemináriumok. Soha semmit nem lehetett leírni, tilos volt a telefon is, az időpont mindig sötétedés utáni volt, a találkozások megkövetelték a szigorú, mindig szigorúbb titokfegyelmet.

Ember legyen a talpán, aki mindezt fejben meg tudja szervezni, mégpedig mindig hibátlanul, mert ha hibázik, rengeteg embert ránt magával a lebukásba. Ludmila volt ez az ember a talpán. Amint egy-egy papi hivatást érző jelölt eljutott a megfelelő szintre, gondoskodniuk kellett a szentelésről, és ez sem volt éppen egyszerű. A püspököket deportálták, vagy olyan szigorú felügyelet alatt tartották, hogy képtelenség lett volna tőlük ilyen titkos szenteléseket elvárni. Ha Davidek nem is utazhatott sehová a határon túlra (hiszen még javában „refes" volt), a nem priuszos csehszlovák állampolgárok azért egyik-másik szocialista országba ki-kiutazhattak. Kelet-Németországba, Lengyelországba jártak a felszentelésre vállalkozó püspökökhöz. A Vatikán tudott ezekről a veszélyes és merész vállalkozásokról, és áldását adta rájuk. Arra is, ami a helyzet egyszerűsítése céljából igazán logikusnak látszott: ha Csehszlovákiában lenne a földalatti egyháznak püspöke, nem volna szükség minden papszenteléshez külföldi segítségre, és azokat is föl lehetne szentelni, akik nem kapnának kiutazási engedélyt. Így került sor 1967. október 29-én Felix Davidek püspökké szentelésére. Az őt szentelő Jan Blahát előző napon szentelte püspökké valaki Németországban, kifejezetten azért, hogy majd Davideket ő szentelhesse fel.

Egy országos földalatti szinódus: felszentelhető-e papnak egy nő?

Ezt a földalatti egyházként emlegetett szerveződést Davidek püspökék görög eredetű szóval Koinotésznek nevezték. A koinonia, a communio szavak azt az életérzést, életformát, életközösséget próbálják kifejezni, amely az odatartozókat jellemezte. Ez volt az, amire Ludmila mindig is vágyott, és ez adott neki is, a többieknek is elképzelhetetlen energiát: kibírták például, hogy éveken át szinte nem is aludtak. Nappal mindenkinek dolgoznia kellett a munkahelyén, püspöknek, papnak, világinak egyaránt. Éjjelente pedig folytatták és szervezték a tanulmányokat, a lelkipásztori munkát, mindazt, amit Isten népe elvárt tőlük. Nem volt idejük, hogy olyan értelmetlenségekkel foglalkozzanak, mint hogy erre vagy arra a munkára nők nem alkalmasak, netán nem is volna szabad hozzászólniuk az égető kérdésekhez. Ellenkezőleg, hálásak voltak, ha fölismerve, hogy erre-arra a munkára éppen ők az alkalmasabbak, ugrottak, és el is végezték, amit kellett. A lelkipásztori szükségletek föltérképezésekor Davidek utalt börtönbeli tapasztalataira. A börtönviselt papok emlékirataiból jól ismert, hogy a börtönben rabtársaiknak rendszeresen tudtak papi szolgálatokat nyújtani. Miséztek, áldoztattak, séta vagy fürdés közben gyóntattak stb. Mindez azonban hiányzott a női börtönökben, pedig ott legalább akkora szükség lett volna erre. Ludmila egyszer elkísérte Felixet egy kórházba, ahová akkor hivatalból pap nem léphetett be. Ludmilának kellett volna valahogy mégis összehozni a találkozást, de kudarcot vallottak. Ez is azt látszott igazolni, hogy ha pappá szentelt nők járhatnának be ilyen helyzetekben a női osztályokra, sokkal hatékonyabban állhatnának a rászoruló hívek szolgálatára.

Azt a nehéz kérdést, hogy indokolható-e ilyen körülmények között a nők papsága, a püspök nem akarta egyedül eldönteni, ezért óriási szervezőmunkával titkos helyi egyházi szinódust készítettek elő a kérdés alapos megvitatására. Külön szervező bizottságot állítottak fel, akikkel a meghívottak személyét és a lebonyolítandó munkamenetet részletesen tisztázták. Ügyeltek rá, hogy a meghívottak rétegei az Isten népének megfelelő arányban vegyenek majd részt a tanácskozáson. Azért is volt erre nagy szükség, mert tanácsadói figyelmeztették Felixet, hogy Isten népe talán még nincs felkészülve női papok szolgálataira.

A könyvnek talán a legdrámaibb fejezete ezt a gyűlést beszéli el. A szinódust 1970 karácsonyának két napjára tervezték, hogy a kettős ünnepen minél többen ténylegesen is jelen lehessenek a szavazáson. A helyszínre a megbeszélt időben érkező püspököt és Ludmilát egy Isten háta mögötti plébániaépület halljában kis püspök-delegáció fogadta. Órákig tartó huzavona következett, amelynek az volt a lényege, hogy lebeszéljék Davideket a téma fölvetéséről is. Ő mégiscsak kicsikarta a szavazást, de arra már csak másnap, iszonyú feszültségben került sor. A végeredmény: a résztvevők fele igennel, a másik fele nemmel szavazott. Tehát mégis Felix püspökre maradt a döntés. Ludmila a dolgok ilyetén alakulásától lehangoltan a rövid szünet idején kiment az épületből, és kivételesen elsírta magát. Davidek vigasztalta: ne sírj, mindenképp fel foglak szentelni hamarosan. December 26-án este hazatértek Brnoba. Davidek december 28-án megtartotta ígéretét, s Ludmila elfogadta a szentelést.

Akkor hagyta el a szülői házat, amikor ott már mindenki aludni tért. A szertartás egyszerű és felejthetetlen volt, olyan, amilyen az ősegyházban, az ottani titkolózások idején lehetett a papi kézfeltétel. Utána Davidekkel együtt ünnepelte első miséjét fekete ruhájában, amelyet ünnepi alkalmakkor szokott viselni. Késő éjjel tért haza, otthon éppen felsírt egy kisbaba, a bátyja kislánya. Neki küldte el, suttogta el az elsőmisés papi áldását, jobban mondva rajta kezdte, de végül az egész világot megáldotta, kimondhatatlanul boldogan. Ez az érzés olyasmi, amit még akkor sem igazán tudott volna megosztani másokkal, ha nem ígért volna teljes titoktartást Davidek püspöknek. Nem oszthatta meg ezt az örömét szüleivel, testvéreivel, hittestvéreivel, papkollégáival sem. Később valahogy mégis megtudták. Idővel Davidek maga is el-elmondta ennek-annak, és talán azoktól, akiket így beavatott, már nem kért teljes titoktartást.

A Koinotész egysége a szinóduson egyszer s mindenkorra megszűnt. A női papság kérdése az ellentmondás jelének bizonyult. Több püspök kivált, és saját közösségeket vonzott maga köré, egyik-másiknak a neve szintén Koinotész lett. A régi lelki társak többé nem nézték jó szemmel a püspök vikárius generálisát, Ludmilát. Mert ugyan ki felelhetett meg jobban ennek a feladatnak? Ki tudta fejben tartani százakkal kapcsolatban, kit mikor és ki szentelt pappá, püspökké, a latin vagy a görög rítus szerint. Mert a házas férfiakat görög rítus szerint szentelték pappá, sőt szükség szerint püspökké is. Később még öt nőt szenteltek pappá Csehszlovákiában, akik zömében szlovák területről származtak. A többi nő egészen eltitkolta papságát, és könyörögtek Ludmilának, soha ne adja ki a nevüket, mert félnek a hivatalos egyház megtorlásától. Női diakónusokat is szenteltek, amikor éppen ilyenre volt szükség, és volt jelentkező is, akiket Isten effajta szolgálatra hívott.

A munka még hosszú időn át embertelenül sok volt. Ludmila közben lassan elveszítette szüleit, elköltözött, meg is öregedett kissé. Nem esett jól neki, hogy férfikollégái ismét fölvették azt a jól ismert paternalista érintkezési módot, amelyet örömmel hagyott el, amikor a földalatti egyház még nem esett vissza az intézményesülés útvesztőibe. Davidek is egye fáradtabb volt, és egyre kevesebb idejük akadt megbeszélni azokat a lelkipásztori ügyeket, amelyeket Ludmila sajátos papi helyzete nagyon is megkívánt volna. Egyre több váratlan pofon érte gyóntatótól, plébánostól és azoktól a papoktól, püspököktől, akik nagyon sokat köszönhettek éppen neki. Mindez hatványozottan jelentkezett Davidek halála után. A püspök balesetet szenvedett, kórházba került.  Egy évvel a bársonyos forradalom előtt érte a halál ezt a zseniális, karizmatikus embert, aki mindent és mindenét az Egyház szolgálatába állította. Mindazoknak, akik most skizofréniával, idegbetegségekkel terheltnek kiáltják ki Davidek püspököt, azt az embert, aki nélkül a cseh egyház végképp sehol sem tartana, Ludmila és persze mások is szeretnék tanúsítani, hogy erről szó sem volt, hogy Davidek püspök ugyan felőrölte erejét a munkában, de nem volt mentálisan beteg egy percig sem.

A próféták sorsa beteljesedik

Mint az elhunyt Davidek püspök általános helynöke, Ludmila kötelességének érezte, hogy a földalatti egyház felszínre kerülésekor pontosan tájékoztassa az egyház vezetőségét minden tevékenységükről, elsősorban is a szentelésekről, és jelentését Blaha püspök által el is juttatta a Szentszéknek. Soha semmilyen választ nem kapott erre, pedig szüksége lett volna neki magának is az eligazításra saját identitásának értelmezése céljából. Addig azt tette, amire Davidek felhatalmazta. Tudta jól, hogy szentségi (dogmatikai és ontológiai) értelemben papsága örök és érvényes, de ami az egyházjogot illeti, a jurisdictio a hierarchiától függ. A napi misét titokban és legtöbbször egyedül végezte. Régebben Felixszel, néha másokkal is koncelebrált a közösségi miséken. Néhány embernek, akik tudtak papságáról és kérték ezt a szolgálatot, kiszolgáltatta a kiengesztelődés szentségét, de az olyan haldoklókhoz, akikhez lelki beszélgetések ügyében bejárt, más papot hívott, ha a betegek szentségére volt szükségük. Nem akarta ezeket az idős embereket sokkolni saját papi szolgálatával, pedig sok esetben valószínűleg jobban jártak volna.

A Szentszék végül belátta, hogy állást kell foglalnia a csehszlovákiai szentelésekkel kapcsolatban: a nősen pappá szentelt férfiakat felszólították, hogy ne működjenek ezentúl papként, s az összesen hat pappá szentelt nő is – akik semmilyen felszólítást nem kaptak – hallgatólagosan magára vonatkoztatta ezt. Ludmila abban különbözik társnőitől, hogy ő nem szűnt meg tanúskodni papságának valódi és örök volta mellett.

Nem kiált, hangját nem hallani a tereken

Javorova hitoktatóként dolgozott a helyi plébánián. (A könyv megjelenésekor még ezt tette.) Egy igen idős atya mindenben támogatta. De ahhoz már nem tudott neki segítséget adni, mert nem az ő hatásköre, hogy például az egyik (százával vannak a mai Cseh Köztársaságban ilyenek) elhagyott plébánián lelkipásztori asszisztensként végezzen szolgálatokat. Nehezére esik sokszor az is, hogy amikor a Lélek szólásra ihleti, hallgatnia kell. Meghívták Amerikába, itt jó volt találkoznia egy másféle világban felnőtt nemzedékkel, nőkkel és férfiakkal, akik semmi furcsát nem találnak abban, hogy Isten nőket is meghív papi szolgálatra. Az interneten olvastam egy nyílt levelet is, amelyet az észak-amerikai földrészről írtak neki, több ezren írták alá az USA jó néhány államából: gratuláltak húszéves papi szolgálatához, és együtt ünnepeltek vele. Egy szerzetesközösség nővérei stólát hímeztek számára. A temetésére őrzi otthonában.

Ludmila ma nyolcvanegynéhány éves, törékeny idős hölgy. Miért érzem, hogy az ő életáldozata valamiképpen egybecseng az Ebed JHWH első éneke sajátos prófétai iratának soraival?

Íme, az én szolgám, akit támogatok,
választottam, akiben kedvemet találom!
Ráadtam lelkemet,
igazságot visz majd a nemzeteknek.
Nem kiált, nem emeli fel a hangját,
és nem hallatja az utcán.

A megroppant nádszálat nem töri össze,
és a kialvó mécsbelet nem oltja el;
hűségesen visz igazságot.
Nem alszik ki, és nem roppan össze,
míg igazságot nem tesz a földön;
tanítására várnak a szigetek.

Ezt mondja az Isten, az Úr,
aki az eget teremtette és kifeszítette,
aki megszilárdította a földet:
„Én, az Úr hívtalak meg téged igazságban,
és fogom a kezedet."

Az előadás, amelynek rövidített, szerkesztett változatát közöljük, a Magyarországi Teológusnők Ökumenikus Egyesülete által szervezett Prófétaság itt és most című sorozat része volt."

(Bárdosy Éva, talita.hu)

Nyomatékosan írom, hogy ezt a cikket nem azért tettem fel, hogy a nők papsága mellett kardoskodjak! De nem akarok ítéletet mondani a püspök és a papnő felett sem! Nem is szeretnék semmi ilyen vitát - ez az írás azért került ide, hogy megmutassa, milyen szokatlan helyzetek adódhatnak, amikre nem vagyunk felkészülve, és amit láthatólag utána se tudunk kezelni... - szerk.