Új tavasz
Ferenc pápa az elmúlt napokban két beszédében is új tavaszról beszélt, visszautalva II. János Pál pápára is, aki 1999 pünkösdjén azt mondta, hogy „a megváltás harmadik évezredében Isten a keresztények nagy Tavaszát készíti elő, amelynek kezdete immár előre látható”.
Ferenc pápa szerint „termékeny talajt kell készítenünk egy új tavasz kivirágzásához”, és „itt az ideje, hogy helyrehozzuk az előttünk járó nemzedékeknek és a továbbra is szenvedőknek okozott károkat. Ez a húsvéti időszak annak a jele, hogy egy új korszak készül számunkra, egy új tavasz, melyet a szenvedőkkel megosztott munka és könnyek termékenyítenek meg. Ezért fontos, hogy megállás nélkül haladjunk előre.”
Isten stílusa, hogy a legnagyobb sötétség idején hirdeti meg a napkeltét. Így van ez most is: háború Európában és szerte a világon, demográfiai válság, gazdasági válság, ökológiai válság – azt se tudjuk, hová kapjuk a fejünket. Isten azonban az emberein keresztül a remény és a megújulás üzenetét hozza el számunkra, hogy mi is higgyünk és bekapcsolódjunk a megújulás munkájába.
(Nincs könnyű helyzetben Ferenc pápa, amikor prófétai módon hirdeti Isten igazságát. A pápa békemisszióját lehet kételkedve figyelni, és még az is lehet, hogy végül nem ér el teljes sikert – de összehasonlítva az orosz pátriárkával, aki kiszolgálva az orosz háborús célokat, „szent harcra”, gyilkolásra és öldöklésre szólított fel… ugyan mit fog ez az ember mondani, amikor Isten színe elé kerül?)
Mit kell tennünk? Először is le kell számolnunk a hamis illúziókkal. Hazánk nem keresztény ország, és bár a politikailag támogatott, finanszírozott és lélegeztetőgépen tartott egyházi intézmények és struktúrák előnyökhöz juttatták az Egyházat, de amennyi jót, annyi rosszat is hoztak. Csodálatos munkát végeznek egyházi közösségek, megtérések, megújulások, szegényeket segítő programok nőnek fel és virágoznak – ugyanakkor a kereszténységre hivatkozva lehet gyűlölködni, lejárató kampányokat szervezni és hazaárulózni is, ezzel Istent hazuggá téve az emberek előtt. (Megteszik ezt a pogányok is, de lehet-e a bűnt bűnnel igazolni? És keresztények-e még azok, akik így viselkednek?)
Isten minket arra hív, hogy a megújuló világ hírnökei és oszlopai legyünk. Élő kövek, kovász, hegyen épült város… Ehhez tiszta beszédre és tiszta tettekre van szükségünk. Tiszta beszédre, ahol az igen az igen, a nem pedig nem. A hazugság az hazugság és nem marketing, a lopás az lopás és nem nemzetépítés. Ahol a férfi férfi, a nő az nő, a gyerek pedig gyerek, a fogantatásától kezdve. Ahol a munkának és a munkát végző embernek becsülete van. Ahol a bajokról nyíltan lehet beszélni – és nem démonizálják a megszólalót -, és felelősséget vállalnak a tetteikért az emberek.
Miért megy ez nehezen? Egy történettel hadd illusztráljam. A „Magyar jelenség – hazánk a hit, remény és szeretet fényében” című könyvemet három részre tagoltam. Az első részben, (Hit) írtam a magyar nemzet hivatásáról és megújulásáról, a magyar jelenségről, stb. A második rész (Remény) annak feldolgozása, hogy miért gondoljuk azt, hogy a XXI. század Isten évszázada. Ő a megújulást munkálja és végzi hazánkban is, és megmutatjuk, milyen eszközökkel. A harmadik nagy fejezetben (Szeretet) írtunk a hazaszeretetről vesszük a bátorságot ahhoz is, hogy átvilágítsuk hazánkat, és a gyógyulás és szabadulás érdekében felfedjük sebeinket. Beszéljünk azokról a hibákról és bűnökről, amelyek betegítenek és rombolnak minket, abban a reményben, hogy a könyv kovász és gyógyszer legyen hazánk megújulásában. Egy olvasó aztán azt mondta, hogy a könyv első részét nagy örömmel olvasta, a másodikat is, de a harmadiknál már haragudott rám (és ennél rosszabbakat is mondott). Miért? Mert nem akart szembenézni hibáinkkal és bűneinkkel. Eltakarjuk az arcunkat a rossz elől, pedig nincs gyógyulás a sebek feltárása nélkül! Amíg másokat hibáztatunk, amíg bűnbakokat keresünk, addig nem tudjuk feltárni problémáink valódi okait és nem tudjuk orvosolni sem a bajt.
A legjobb az, ha saját magunkon kezdjük az önvizsgálatot. Ha világosan látjuk saját törékenységünket, bűneinket és bűnös hajlamainkat, önáltatásainkat, és rádöbbenünk, hogy mi sem vagyunk különben a Deákné vásznánál, akkor a fájdalmat elfogadva, ítélkezés nélkül tudunk a nagyobb bajokról is beszélni, a kiengesztelődés és megbékélés reményében. Mert ez az ország – és egész Európa -, sóvárogva várja Isten gyermekeinek megjelenését…
Sípos (S) Gyula (www.szeretetfoldje.hu)