A házasságtörésről és a válásról

Kategória: Hegyi beszéd Megjelent: 2014. október 07. kedd

 Jézus a Hegyi beszédben Isten országának tökéletes törvényeiről tanít, azokról az igazságokról, amelyek a mennyek királyságának létmódját jelentik a maguk szépségében és tökéletességében. A Szentháromság belső világában tökéletes a hűség és teljes a szolgálat – ezt élik az angyalok és a szentek is. De vajon hogyan és mennyiben vonatkoztatható ez az Istentől elszakadt, bűntől gyötört emberi világra?

 Jézus Krisztus hite és reménye szerint Isten országában – Krisztus Testében, a Szentlélek szeretete által összetartott Egyházban – maradéktalanul. Ugyanakkor az is világos előtte, hogy ez az ideálkép olykor csak töredékesen tud megvalósulni. Ezért tanítása ugyan egyértelmű, élete tökéletesen alátámasztja tanítását – embertársai felé mégis a megértés és irgalom szavaival és tetteivel fordul. Nézzük először a tanítását. A paráznaságról és a válásról így szól:

„Hallottátok, hogy ezt mondták a régieknek: ‘Ne törj házasságot!’ Én viszont azt mondom nektek, hogy mindaz, aki asszonyra néz azért, hogy megkívánja őt, már házasságot tört vele a szívében. Ha pedig a jobb szemed megbotránkoztat téged, vájd ki azt és dobd el magadtól; mert jobb neked, hogy elvesszen egy a testrészeid közül, mint hogy az egész testedet a gyehennára vessék. És ha a jobb kezed megbotránkoztat téged, vágd le azt és dobd el magadtól; mert jobb neked, hogy elvesszen egy a testrészeid közül, mint hogy az egész tested a gyehennára jusson.

Azt is mondták: ‘Aki elbocsátja feleségét, adjon neki válólevelet’. Én viszont azt mondom nektek, hogy mindaz, aki elbocsátja feleségét – kivéve a paráznaság esetét –, házasságtörővé teszi, és aki elbocsátott nővel összeházasodik, házasságot tör.” (Mt 5, 27-32)

Isten törvényeit megrontja a kísértés és a bűn. A kísértésbe esett ember keresi a maga felmentését, a bűn pedig a kielégüléssel megerősíti a felmentést, így téve önigazulttá, Istentől elszakítottá a bűnöst. Jézus ezért radikális ellenállásra biztat minden kísértéssel szemben, mert a kísértés vége a halál és a pokol.

A kísértés - ilyen vagy olyan módon -, törvényszerűen megjelenik minden ember életében, ebben a világban. Hajlamosak vagyunk akár az élet természetes részének is tekinteni és elfogadni, belemenni a kísértésekbe – ez pedig olyan veszélyes dolog, hogy Isten Fia a legradikálisabb képeket használja, hogy megértesse velünk az ellenállás szükségességét: vájd ki a szemed, vágd le a kezed… természetesen itt nem valódi öncsonkításról beszél az Úr, de ezzel is érzékelteti a döntés és a küzdelem fájdalmasságát és súlyosságát. Isten mellettünk áll ebben a harcban, de igényli a mi részvételünket is! (Annál is inkább, mert szabad akaratunk van…)

Jézus korának patriarchális, férfijogú társadalmában szomorú gyakorlat lehetett a házas asszonyok elbocsátása egy fiatalabb, szebb kedvéért. Ilyenkor a szerencsétlen nő egyedül maradt, kitéve a társadalom ítéletének és mindenféle szociális biztonság nélkül. Jézus Krisztus mélyen elítéli ezt a gyakorlatot. Semmilyen testi vágy, szerelmi érzelem, gyermekek utáni sóvárgás vagy mély bánat nem indokolhatja a válást. Jézus azonban itt is tesz már egy kivételt, a paráznaság esetét, hiszen ilyenkor a parázna fél már megtörte a hűség és szeretet kötelékét.

Most akkor lehet válni, vagy nem lehet? A másik paráznasága – és már a gondolati bűn is paráznaság – felmentést adhat nekem a hűség alól? Az lehetetlen – akkor mégis hogyan értelmezzük ezeket a sorokat?

Isten irgalmasságáról és a „törvény átkáról” kell beszélnünk néhány szót, hogy megérthessük ezt.

János evangéliumában van leírva az a csodálatos történet, amikor Jézus elé visznek egy házasságtörő asszonyt, hogy áldását adja a megkövezésre. Jézus azt mondja, hogy az vesse rá az első követ, aki bűn nélkül való, mire a vádlók sorban elsomfordálnak. Akkor Jézus ezt mondja az asszonynak: „Én sem ítéllek el. Menj, és többé már ne vétkezzél!” (Jn 8, 11) Isten irgalmassága felmenti az asszonyt és egyben a visszatérésre hívja Királyságába.

Még nyilvánvalóbb Isten valódi szándéka, amikor a tanítványok szombaton megéheznek és a kalászokat tépdesve enni kezdenek, a törvénytudók pedig a szombati munkatilalmi törvény megszegésével vádolják őket. Jézus válaszában megvédi tanítványait, majd így fejezi be mondanivalóját: „Ha megértettétek volna, mi jelent ez: ‘Irgalmat akarok és nem áldozatot’, nem ítéltétek volna el a vétleneket.” (Mt 12, 7)

Mit látunk tehát? Isten a törvényeket azért adta, hogy azok védelmében az emberek békében éljenek. A törvény azonban átokká válhat többféle módon, s ezek egyike az, amikor az Istentől elszakadt ember a maga szája íze szerint kezdi el azt értelmezni, és – mint esetünkben is -, végül elhordhatatlan terheket rak az emberek vállára. (Itt ráadásul vallásos buzgóságból, mégis az ördögöt követve.)

Vajon nem válunk-e mi is hasonló módon ítélkezővé házassági tragédiáknál? Amikor az egyik házastárs évekig megtagadja magát a másiktól, aztán amikor az kísértésbe esik, megcsalja, esetleg el is hagyja, akkor hűtlenséggel vádolja. Vagy amikor testileg és/vagy lelkileg addig kínozza a másikat, amíg az menekülni kényszerül, aztán elhagyással vádolja… Milyen könnyen a vádló fél mellé állunk! Bizony, ott dobálnánk a köveket mi is a parázna asszonyra, ha Jézus Krisztus azt nem mondaná nekünk is: akkor vesd rá a követ, ha bűn nélkül való vagy!

Hányszor tagadjuk meg embertársainktól érzéketlen szívvel Isten irgalmas szeretetét és jelenlétét! Milyen könnyű a vétkes félnek a törvénnyel takarózni: ez a másik elvált tőlem, elhagyott! Ez az önigazultság átokká teszi a törvényt, Isten szép igazságát a pokol szolgálatába állítva.

Jézus tanácsai tökéletesek, a házasság felbonthatatlan. Senki könnyelműen, önigazultan ezt fel nem rúghatja! Ebben a megtört világban azonban olykor mégis felbomlik, jóvátehetetlenül. Minden kísértés ellen és minden házasságért küzdeni kell – van azonban, amikor nincs vissza út. (Aki látott már összevert asszonyt a gyerekeivel menekülni brutális férje elől, aki ismeri a házasságon belüli erőszak következtében beálló halálok nagy számát, az érti ezt.) Vigyázzunk, nehogy mi akarjunk olyan terheket rakni a megtört emberek vállára, amit magunk egy ujjal sem érintünk, amit soha nem hordoztunk!

Inkább szelíden, megértéssel és komolyan kell közelítenünk minden esethez, keresve a kiengesztelődés útját Istennel, emberrel. (Ennek része a teljes közösség helyreállítása is Istennel, amit jelenleg a katolikus egyház megtagad az elvált, újraházasodott embertől, miközben megadja azt a gyilkosoknak és erőszaktevőknek is…)

Pál apostol maga is körültekintően állt a házasság és válás kérdéséhez. Ő a pogányok között hirdette az Örömhírt és ott szembesült azzal, hogy a pogány férj elhagyja a kereszténnyé vált feleségét. Ő azt írja, hogy a keresztény asszony köteles hűségesnek lenni a pogány férjéhez is – tehát a különböző vallás nem válóok! – de ha a pogány férj elhagyja, akkor az asszony szabad, újra házasodhat. Ezt hívjuk „páli privilégiumnak”.

Bárcsak egyházunk ma is ilyen körültekintően és megértően kezelné a házassági ügyeket!

Sípos (S) Gyula (www.szeretetfoldje.hu)