Városmesék 3. - A szobrok védőszentje
Sípos (S) Gyula: A szobrok védőszentje
Mert a törökbálinti szobrok néhány évtizede még nem úgy néztek ki, mint ahogy most láthatjuk őket. A Szent Vendel szobor báránykái teljesen elkoptak, s Vendel is arctalanul álldogált a volt HÉV-végállomásnál. (Valamikor, réges-régen ott gyűjtötték a szállításra váró állatokat, kellett hát a pásztorok védőszentje is, segítségnek.) Nagy Szent Teréz is kopottan álldogált a Munkácsy utcában, olvashatatlan felirattal. A plébánia előtti Hit-Remény-Szeretet szobrot pedig annyira megette az idő vasfoga – már ha van ilyen neki -, hogy restaurálni se lehetett, Hadik Gyula szobrász alkotása került a helyére.
Szent Flórián se volt ilyen délceg legény, zászlós római katona, az angyalok se oltották a tüzet a lábánál, pedig kellett volna, tűzeset mindig volt, mindig lesz.
Ki tudja, mi lett volna szobraink sorsa, meddig tűrték volna morzsolódásukat, mikor hagyták volna itt végleg városunkat, ha nem élt volna itt egy nagyszerű ember, egy kicsi ember nagy lélekkel, nagy beszélőkével és még nagyobb tetterővel: Kiss Jani bácsi, hivatalos nevén: R. Kiss János, ezermester, vadászó és írogató férfi, aki addig-addig járt el a szobrok előtt, míg tovább nem nézhette nyomorúságos állapotukat, és hozzá fogott felújításukhoz, újra alkotásukhoz, mert bizony ez szobrászi feladat volt, nem is kicsi. (Hogy milyen ügyes keze volt, és mi minden telhetett volna még tőle, azt jól mutatja a Szérűskertben halála után felállított Török Bálint szobor.)
Jani bácsi életében csak úgy járt, mint a szentek, akiknek szobrait helyreállította. Munkáját elfogadták, jelenlétét természetesnek vették, segítségét igényelték, de különösebben meg nem köszönték, akárcsak szentéletű elődeinek, akik hasonló sorsot éltek meg életükben.
Jani bácsi már nincs közöttünk, jóvá tenni a mulasztást nem lehet. Ez a néhány sor legyen a hálás utókor utólagos köszönetnyilvánítása - s bár sem tisztem, sem jogom nincs rá, azért én őt mégis a szobrok, de legalább a törökbálinti szobrok védőszentjévé avatom.