Sípos (S) Gyula: Szeretetláng mesék - 9. történet

• 

amelyben Égi Sas és Mezők Lilioma hazaér szülőfalujukba, ahol nagy örömmel fogadják őket, de kiderül, hogy a legnehezebb még hátra van

Ment, mendegélt a két testvér, keresztül az erdőn, kis ösvényeken, állatcsapásokon, amerre a Nap sütött. Amikor beesteledett, letáboroztak egy vastag fa tövébe, ettek, ittak, aztán békésen átaludták az egész éjszakát.  Nem zavarta őket se farkas vonítása, se medve brummogása – mintha maga az erdő, és annak minden lakója vigyázott volna, hogy semmi ne zavarja nyugalmukat. Egyik reggelre aztán arra ébredtek, hogy egy hatalmas agancsú gímszarvas szuszog a fülükbe.

- Hohó, hát te is megérkeztél! – kiáltotta Égi Sas, és átölelte a szarvas nyakát. – Nézd csak Liliom, ki van itt!
Mezők Lilioma együtt nevetett testvérével és örömmel simogatta a szarvas fejét. Az pedig odadörgölőzött hozzájuk, s nagy örömében úgy tekergette a farkát, mint egy kiskutya.
- Te bolond, még a végén fellöksz – csitította Égi Sas a boldog jószágot. – De jó, hogy itt vagy! Mi már úgyis elfáradtunk kissé a hosszú vándorlásban, segíthetsz vinni a csomagokat!
- Nem lehetünk már messze otthontól, ha a szarvaskánk ránk talált. Ha ő viszi a csomagokat, és sietünk, talán még ma hazaérhetünk!
Gyomruk korgása jelezte, hogy dél körül jár az idő, amikorra kiértek az erdő szélére. Előttük a lankán ott terült el kedves falujuk. Látták, hogyan szorgoskodnak az emberek: az egyik ásott, a másik a felásott földet vetette be maggal. A szárító köteleken kimosott ruhák lógtak, a mezőn tehenek legelésztek, s a házak körül itt is, ott is színes virágok nyíltak. Megkondult a harang, jelezve az ebédidőt. A férfiak letették a szerszámaikat, az asszonyok pedig kiálltak a ház ajtajába, onnan hívták a gyerekeket ebédelni. Azok abba is hagyták játékaikat, s indultak haza, a közös étkezésre. Akkor egyikük felkiáltott, az erdő szélre, feléjük mutatva:
- Oda nézzetek, ők azok! – és már futott is feléjük.
- Valóban ők lesznek azok – kiáltotta egy asszony -, velük van a szarvas is!
Már futott az egész falu, jöttek a kicsik és nagyok, s köztük ott szaladt feléjük édesapjuk és édesanyjuk is, utóbbi a könnyét törölgetve. De nem a bánat, hanem az öröm könnyei voltak azok, hogy újra láthatja gyermekeit, akikért annyit aggódott! Ölelgették, tapogatták, simogatták a két testvért, akik megmentették a világot a fenevadaktól! Alig tudtak betelni örömükkel! Akkor a falu vénje hangos szóval kihirdette:
- Hanem most már terítsünk meg a falu közepére! Ma többet senki ne dolgozzon, hanem mindenki hozza a nagy asztalhoz, amije van, ételt, italt, osztozzunk és ünnepeljünk!
Így is történt. Nevettek, énekeltek, ettek, ittak, s amikor elteltek minden jóval, arra kérték a két ifjút, hogy meséljék el kalandjaikat. Azok pedig szíves örömest ráálltak, és egymást váltogatva elbeszélték, mi minden történt velük.
- Az első fenevad a Lustaság volt. Egy kidőlt-bedőlt falú kunyhóban élt, körülötte trehányul szétszórva minden. Segíteni akartunk neki, hogy rendet rakunk, de nem akarta semmiképp, ebből fogtunk gyanút. A második fenevad erős harcosnak álcázta magát, s dúlt-fúlt mérgében. Haragudott az mindenkire, s minket is le akart győzni. De Égi Sas kiállt ellene, s szelíd erejével legyőzte Haragot, úgyhogy az is elfüstölt a levegőbe. A harmadik fenevadra, Viszályra egy faluban találtunk rá. Rebi néninek hívatta magát, s mindenkit összeveszített mindenkivel. Nekünk azonban sikerült kibékítenünk az embereket, s így legyőzni a gonoszt. Amikor tovább mentünk, az egyik helyen étellel-itallal kínált egy nagypocakú, vörös képű ember. Már azt hittük, megpihenhetünk kissé, de aztán kiderült, hogy a vendéglátónk mindenki más elől eleszik, elrabol mindent, hogy az övé legyen. Falánkság volt az, de felülkerekedtünk rajta is. Ezután a vándorlásunk során egy sivatagos helyre értünk, ahol élet nyomai is alig látszottak. Már azt hittük, ott halunk szomjan, amikor egy kis oázisra találtunk, de abban sem volt köszönet! A víz mérgezett volt, csak egy öregember lógatta ott a fejét, aki le akart beszélni minket minden reményről. Innen nincs sehova tovább, itt halunk meg. Végül rájöttünk, hogy nem szabad engednünk neki. Ő volt Csüggedés, az ötödik fenevad. Amikor innen sikeresen megszabadultunk, és tovább mentünk, egy olyan faluba érkeztünk, ahol Hiúság volt az úr. Az emberek mindenféle furcsa öltözékbe öltöztek, kenték-fenték és úgy illegették magukat, hogy egy pávakakas sem különben! A fenevad meg kettős arcot öltött, egy férfinak és egy nőnek álcázta magát és még szobrot is emelt a saját dicsőségének, azzal takarta a sárkány sátrának cölöpét. Mi azonban ledöntöttük a szobrot és kihúztuk a sárkánynak ezt a méregfogát is. Végül, innen csak néhány napi járásra, az erdő túlsó szélén találtunk rá Közönyre, az utolsó fenevadra, de tőle is megszabadítottuk a világot.
Az összegyűlt emberek ujjongva, tapsolva hallgatták Mezők Lilioma és Égi Sas beszámolóját. Mire történetük végére értek, a Nap is lemenőben volt. Ahogy csendesedett a mulatság, az egyik kisfiú megkérdezte:
- És a nagy sárkányt hogyan győztétek le? Mert arról még nem meséltetek.
Felsóhajtott a két testvér: bizony, a leggonoszabb ellenségük még hátra van, vele még meg kell küzdeniük.
- Ha jól sejtem – felelte Égi Sas -, az ősi gonosz nem is egyedül fog jönni, hanem hozza magával a hét fenevadat is.
- Jönni? – kérdezték rémülten a falubeliek. – Hát ide fog jönni a sárkány?
Egymásra nézett a két testvér, majd egyetértően bólintottak.
- Azt gyanítjuk, hogy igen – válaszolta Mezők Lilioma. – Bizonyosan meg akar mérkőzni velünk, hogy legyőzhessen minket és újra uralma alá hajtsa az egész világot. Ide fog jönni, mert mi is itt vagyunk. Jön, hogy megküzdjön velünk. De ne féljetek! Ha összefogunk, kudarcot fog vallani!

A meséskönyvről bővebben itt: https://szeretetfoldje.hu/index.php/konyveink/18704-szeretetlang-mesek