Fordulópont (Mk 8, 30-33)
Márk az evangéliumában fordulóponthoz érkezik. Eljutott az első csúcspontig – Péter megvallja, hogy Jézus a Messiás. (Legközelebb majd a keresztfa alatt a pogány százados teszi ezt: „Amikor a százados, aki ott állt, látta, hogyan lehelte ki lelkét, kijelentette: „Ez az ember valóban az Isten Fia volt.” Mk 15, 39) Legalább egy a tanítványok közül – Isten Lelke által – felismeri Őt – ám Jézus tudja, hogy egy tanítványa sincs tisztában a messiási küldetés valódi természetével.
Jézus eddig – földrajzi értelemben – távolodott Jeruzsálemtől, „körüljárt” a vidéken. Most - Péter megvallása után – elérkezettnek látja az időt, hogy visszaforduljon Jeruzsálem felé. A prófétai, gyógyítói sikerek után a szenvedés helye és ideje felé. („Mert nem lehet, hogy próféta Jeruzsálemen kívül vesszen el” – mondja Lukács evangéliuma szerint, Lk 13, 33.)
Tudja azt is, hogy a tanítványok tévedésben vannak, sőt Péter is tévedésben van az Istentől ihletett megvallása – „a Messiás vagy” – után is. Ugyanis az ő képük a „Felkent” személyéről és küldetéséről gyökeresen különbözik Jézus Krisztus valódi küldetésétől. A tanítványok a sikeres és győztes királyt akarják követni. A dicsőséges prófétát, aki bevonul Jeruzsálembe, újjászervezi a dávidi nagy Izraelt és az egész világ urává lesz. Ez a vágy ugyan mélyen emberi, de ugyanaz az antikrisztusi kísértés munkál benne, amellyel a sátán Jézust a pusztában megkísértette: „Erre a sátán fölvezette egy magas hegyre, és egy szempillantás alatt megmutatta neki a földkerekség minden országát. „Mindezt a hatalmat és dicsőséget neked adom - mondta -, mert hisz én kaptam meg, és annak adom, akinek akarom. Ha leborulva hódolsz előttem, az mind a tied lesz.” (Lk 4, 5-7)
Jézus elutasítja ezt az utat, bár tudja, hogy ragaszkodása az Atya akaratához a keresztfára juttatja őt. Ezért nem akarja, hogy a tanítványok bárkinek elmondják, hogy Ő a Messiás. Erre majd csak akkor kerülhet sor – a kereszthalál és feltámadás után -, ha megértették Jézus Krisztus valódi természetét és küldetését és képessé válnak a Megváltás nagy művébe való bekapcsolódásra.
Ezért Jézus „a lelkükre kötötte, hogy ne szóljanak róla senkinek. Ezután arról beszélt nekik, hogy az Emberfiának sokat kell szenvednie, a vének, a főpapok és az írástudók elvetik, megölik, de harmadnapra feltámad. Ezt egészen nyíltan megmondta. Erre Péter félrevonta, és szemrehányást tett neki. De ő hátrafordult, ránézett tanítványaira, s így korholta Pétert: „Távozz mögém sátán, mert nem az Isten dolgaival törődsz, hanem az emberekével.” (Mk 8, 30-33)
Azt a Pétert, akit néhány perccel ezelőtt még „boldognak” mondott Jézus, most sátánnak, (megosztónak, vádolónak, szétszórónak, minden bűn urának) nevezi. Nagyon kemény szavak ezek! Nem is csak Péternek szólnak, hanem annak a szellemi erőnek, amelyik Péter – emberileg nagyon is érthető – aggódása mögött áll. Ugyanez az önigazult emberi viselkedés áll később Júdás bukása mögött is. Az ember, aki jobban akarja tudni, hogy mit kell tenni Istennek, mint Isten maga! Az ember, aki – a saját vágyait, céljait mindenek fölé emelve – utat akar mutatni Istennek. Mennyire ismerős ez – hányszor elbuktunk mi is ebben!
Igen, ez a nagy fordulópont. Követem-e Istent akkor is, ha Ő szenvedésről és halálról beszél? Követem-e, ha csak későbbre ígéri a „feltámadást”, követem-e, ha nem is értem amit mond, hajlandó vagyok-e Jézus Krisztus „mögé” állni, s ha kell, vakon és tudatlanul is követni őt?
Jézus Krisztus elvállalta a szenvedést értem, értünk, mindannyiunkért. Értetlenség és gyűlölet vette körül, amikor beteljesítette a Atya akaratát és véghezvitte az emberiség megváltásának művét. Még akiket előre felkészített, azok is elfutottak előle.
Jézus Krisztus megdicsőülhetett volna emberi módon, emberi szavaktól. Lehetett volna próféta-király, nagy hős – hogy aztán halála után műve elenyésszen és a semmibe hulljon, rabság alatt hagyva az embereket. De Ő elvetette az emberektől jövő dicséretet és az Atya általi megdicsőülést választotta. Van-e elég erőnk és bátorságunk nekünk is végigmenni vele ezen az úton? Képesek vagyunk-e erre a fordulatra – elfordulni önmagunktól és a világ csábításaitól, és odafordulni egészen Istenhez, még ha ez szenvedést és halált jelent számunkra is? Amit egyébként oly könnyedén kikerülhetnénk? Akár egy szem tömjén árán?
Sípos (S) Gyula