Jézus ránézett és megkedvelte (Mk 10, 19-22)
A gazdag ifjúval beszélget Jézus. A férfi azzal a kérdéssel fordul hozzá, hogy mit tegyen, hogy örök élete legyen. Jézus először elhárítja magától ezt a kérdést és a mózesi törvényhez utasítja a kérdezőt: „Ismered a parancsokat: Ne ölj! Ne törj házasságot! Ne lopj! Ne tanúskodjál hamisan! Ne csalj! Tiszteld apádat és anyádat!” (Mk 10, 19)
Ha csak eddig tartana a történet, akkor arról beszélgethetnénk, hogy a mózesi törvények – amelyek egyébként olyan általános törvények, amelyeket minden stabil társadalmi rend, vallás előírásai tartalmaznak, mint az emberiség közös örökségét Istentől – szóval a szívbe írt törvények betartása, a tiszta és érzékeny lelkiismeret ápolása szükséges, és talán elégséges feltétel is Isten előtt. Ő az életünk vizsgálója, s nagylelkűen magához emeli azt, akinél látja a szándékot a jóra és akaratot a megvalósításra.
A történet azonban nem áll meg itt, sőt, meglepő fordulatot vesz. A gazdag ifjú ugyanis nem hagyja annyiban a dolgot, hanem folytatja a párbeszédet: „Mester - válaszolta -, ezeket mind megtartottam kora ifjúságomtól fogva.” (Mk 10, 19) Talán nagyképű ez az ifjú? Vagy nincs helyes önértékelése? Hiszen ki az, aki képes megtartani a parancsokat?
A Mester azonban egyáltalán nem így, a hibákat és erényeket listázva, vizsgálóbíróként tekint az ifjúra. Jézus nem leli kedvét a hegedő sebek felvakarásában, nem akar győzelmet aratni emberek fölött, nem tetszeleg mindent tudásával - bár léleklátó szemei előtt éppúgy nyilvánvalóak voltak ennek a férfinak hibái és erényei – hanem szeret. Amit Ő „megragad”, az a gazdag ifjú őszinte szándéka az Isten-követésre. És itt olvashatjuk ezt a csodálatos mondatot: „Jézus ránézett és megkedvelte.” (Mk 10, 21)
Mit nem adnánk, ha rólunk lenne olvasható ez a mondat! Igaz, ez a mondat rólunk is szól, akik keressük Isten országát, meg akarjuk tartani a parancsokat – igen, Jézus már ránk nézett, és valamiért megkedvelt minket. Megkedvelt még akkor, amikor bűnben éltünk, amikor vallásosságunk nem volt több hétvégi szokásnál, amikor imaéletünk a nullával volt egyenlő és semmilyen valóságos kapcsolatban nem voltunk az Atyával.
Csodálatos Jézus Krisztus szeretete, amelyik a legkisebb jó szándék esetén is megnyílik, hogy befogadja a hozzá közeledőt! Ez a befogadás azonban valóban a teljességre törekszik. Teljesen akarja a másik embert, de annak minden felesleges ragaszkodása, világhoz tapadottsága, értéktelen ócskasága nélkül. Jézus követése egyben lemondás a világ követéséről, Jézus szeretete kizárja a világ szeretetét: „Valami hiányzik még belőled - mondta neki. - Menj, add el, amid van, oszd szét a szegények közt, és így kincsed lesz az égben, aztán gyere és kövess engem!” Ennek hallatára az elszomorodott és leverten távozott, mert nagy vagyona volt.” (Mk 10, 21-22)
Itt egy újabb jézusi paradoxon: „valami még hiányzik belőled” – „add el, amid van”. A világi gazdagság hiány Isten országában. Olyan űr, amit nem tudott betölteni Isten jelenléte, szeretete, mert azt már betöltötte a világ a maga értéktelenségével. De ki képes ilyen radikális döntésre? Ki képes mindent odadobni, szegénnyé és elesetté lenni, üldözötté lenni, eldobni a pénz nyújtotta biztonságot és elismertséget – egy poros lábú, nincstelen mesterért?
A gazdag ifjú nem volt képes. Lelke megszomorodott a saját döntésétől – de mégsem tudott másként dönteni. Talán én sem tudok. Talán azt remélem, hogy csak „egyelőre” nem tudok – és talán majd eljön az idő, amikor lesz erőm önmagamról egészen lemondani Istenért. Nem tudok lemondani, de mégis reménykedem, mert előttem van a szentek hosszú sora, az első tanítványoktól kezdve napjaink szentjeiig, akik pedig képesek voltak erre! Fénylő csillagok ők előttem, égő fáklyák, amik égetik a szívem és arra biztatnak: ne félj! Légy bátor és nagylelkű! Ami Jézusnál vár, az mérhetetlenül több, mint amit a világ képes nyújtani! Most van hiányod, és Istennél van a gazdagságod!
Milyen jó, hogy tudhatom: Jézus már rám nézett, és megkedvelt. Hívott, és még mindig van lehetőségem arra, hogy jól válaszoljak hívására…
„Istenem és mindenem!”
Sípos (S) Gyula