Ferenc pápa húsvét vigíliáján – Jöjj, Jézus, félelmeimbe, és mondd nekem is: Bátorság!
Április 11-én a Szentatya a szokásostól eltérően szinte az üres bazilikában volt kénytelen vezetni a húsvéti vigíliaszertartást, mely leegyszerűsített változatában is a feltámadás, a remény és az öröm üzenetét hordozta. Beszédében a keresztény ember rendíthetetlen reményét és reményhirdető kötelességét hangsúlyozta. Homíliájának teljes változatát közreadjuk, magyar forításban.
„A szombat elmúltával” (Mt 28,1) a nők a sírhoz mentek. Így kezdődött ennek a vigíliaszertartásnak az evangéliuma: a szombattal. A húsvéti szent három nap közül ezt a napot hanyagoljuk el leginkább, hiszen epedve várjuk, hogy a pénteki kereszttől eljussunk a vasárnapi allelujáig. Ebben az évben azonban jobban átérezzük, mint valaha a nagyszombatot, a nagy csend napját. Magunkra ismerhetünk a nők érzéseiben, melyek azon a napon eltöltötték őket. Hozzánk hasonlóan ott volt a szemükben a szenvedés tragédiája, egy váratlan, túl gyorsan történt tragédiáé. Látták a halált, és ott lakozott a halál a szívükben. A fájdalmat félelem kísérte: ugyanúgy végezhették volna, mint Mesterük? Aztán féltek a jövőtől is: mindent újra kell építeniük. Megsebzett emlékezet, elfojtott remény. Ez volt a legsötétebb óra számukra, ahogyan nekünk is.
De ebben a helyzetben a nők nem engedik megbénítani magukat. Nem adják meg magukat a sírás és bánkódás sötét erőinek, nem zárkóznak pesszimizmusba, nem menekülnek el a valóságtól. Szombaton valami egyszerű és rendkívüli dolgot visznek végbe: otthonukban illatos olajokat készítenek Jézus testére.
Nem adják fel szeretetüket: szívük sötétségében lángra gyújtják az irgalmat. A Szűzanya szombaton, azon a napon, melyet majd neki szentelnek, imádkozik és remél.
A fájdalom elhagyatottságában az Úrra hagyatkozik. Ezek a nők, anélkül, hogy tudták volna, annak a szombatnak a sötétjében „a hét első napjának hajnalát”, az egész történelmet megváltoztató napot készítették elő. Jézus, mint földbe hullott mag, új élet hajtását indította el a világban; a nők pedig imájukkal és szeretetükkel segítették a remény kisarjadását. Milyen sokan vannak, akik ezekben a szomorú napokban úgy tettek és tesznek, mint azok a nők: a remény csíráival terítik be környezetüket! A törődés, szeretet, az ima apró gesztusaival.
Hajnalban a nők a sírhoz mennek. Ott az angyal azt mondja nekik: „Ne féljetek! Nincs itt, feltámadt” (Mt 28,5–6). Egy sír előtt életet hirdető szavakat hallanak… És aztán találkoznak Jézussal, a remény szerzőjével, aki megerősíti a hírt, és azt mondja: „Ne féljetek” (Mt 28,10). Ne féljetek, ne féljetek: ez a remény meghirdetése. Számunkra is, ma. Ma! Ezeket a szavakat Isten megismétli nekünk is abban az éjszakában, amelyen átmegyünk.
Ma este egy alapvető jogot nyerünk el, melyet nem vehetnek el tőlünk: a jogot reményre. Ez egy új, élő remény, mely Istentől származik. Nem merő optimizmus, nem vállveregetés vagy alkalmi biztatás, egy halvány mosollyal. Nem! Ez a Menny ajándéka, melyet magunktól nem tudtunk volna megszerezni. „Minden rendben lesz” – mondjuk kitartóan ezekben a hetekben, belekapaszkodva emberiségünk szépségébe és bátorító szavakat csalogatva elő szívünkből. De a napok múlásával és a félelem növekedésével a legmerészebb remény is elpárologhat. Jézus reménye másmilyen. Szívünkbe helyezi annak bizonyosságát, hogy Isten mindent jóra tud fordítani, mert még a sírból is életet hoz világra.
A sír az a hely, amelyből nem jön ki, aki oda belép. De
Jézus kijött értünk, feltámadt értünk, hogy életet hozzon oda, ahol halál uralkodott, hogy új történelmet indítson el ott, ahol kő zárt el mindent.
Ő, aki ledöntötte a sziklakőt a sír bejáratáról, a szívünket záró köveket is elmozdíthatja. Ezért ne adjuk át magunkat a csüggedésnek, ne tegyünk követ a reményre! Lehet és kell remélnünk, mert Isten hűséges! Nem hagyott magunkra, meglátogatott bennünket: minden élethelyzetünket felvette, osztozott fájdalmunkban, szorongásunkban, halálunkban. Világossága bevilágította a sír sötétségét: ma el akarja érni életünk legsötétebb zugait.
Testvérem, ha szívedben már eltemetted is a reményt, ne add fel: Isten nagyobb! Nem a sötétségé és a halálé az utolsó szó! Bátorság, Istennel semmi sincs veszve!
Bátorság: olyan szó ez, amelyet mindig Jézus szájából hallunk az evangéliumokban. Egyetlen egyszer mondják mások, amikor egy rászorulót biztatnak: „Bátorság! Kelj fel, [Jézus] hív téged!” (Mk 10,49). Ő, a feltámadott az, aki bennünket, rászorulókat talpra állít. Ha gyenge és törékeny vagy az úton, ha elbuksz, ne félj, Isten kinyújtja kezét feléd, és azt mondja: „Bátorság!” De azt mondhatnád, amit don Abbondio: „Bátorság, na ez az, amit nem adhatunk magunknak” (Manzoni: A jegyesek, XXV). Nem adhatod magadnak, de ajándékként elfogadhatod. Elég kinyitni szívedet az imában, elég felemelni egy kicsit a szív szájára helyezett követ, hogy Jézus világossága beáradhasson. Csak hívd: „Jöjj, Jézus, félelmeimbe, és mond nekem is: Bátorság!” Veled, Uram, bár megpróbáltatást szenvedünk, zavarba nem jövünk. És bármekkora szomorúság fészkel is belénk, érezni fogjuk, hogy remélnünk kell, mert veled a kereszt feltámadásba torkollik, mert te velünk vagy éjszakáink sötétjében:
bizonyosság vagy bizonytalanságainkban, Szó vagy szótlanságunkban, és senki sem rabolhatja el tőlünk irántunk táplált szeretetedet.
Ez a húsvéti örömhír, a remény meghirdetése. De van egy második része is: a küldés. „Siessetek, vigyétek hírül testvéreimnek, hogy menjenek Galileába” (Mt 28,10), mondja Jézus. „Előttetek megy Galileába” (Mt 28,7), mondja az angyal.
Az Úr megelőz bennünket. Mindig megelőz bennünket!
Jó tudni, hogy előttünk jár, hogy meglátogatta életünket és halálunkat, hogy előttünk menjen Galileába, vagyis arra a helyre, amely őt és tanítványait is a mindennapi életre, a családra, a munkára emlékeztette. Jézus azt akarja, hogy vigyünk reményt oda, a mindennapi életbe. De Galilea a tanítványok számára az emlékek helye is, elsősorban az első meghívás emlékéé. A visszatérés Galileába arra való emlékezést jelent, hogy Isten szeretett és meghívott bennünket. Mindannyiunknak megvan a maga Galileája. Újra kell kezdenünk utunkat, emlékezve arra, hogy egy szeretetből fakadó, ingyenes meghívásból születünk meg és születünk újjá; ott, a saját Galileánkban. Ettől a ponttól kell mindig újraindulni, különösen a válsághelyzetekben, a megpróbáltatások idején. Emlékeznem kell az én Galileámra!
De még több van itt. Galilea volt a legtávolabbi térség onnan, ahol voltak, Jeruzsálemtől. És nemcsak földrajzilag: Galilea volt a legtávolabbi hely a szent város szentségétől. Olyan terület volt, amelyet másféle emberek, sokféle vallást követő emberek laktak: „a pogányok Galileája” (Mt 4,15). Jézus oda küldi őket, azt kéri, hogy oda induljanak vissza. Mit üzen ez nekünk? Hogy
a remény hirdetése nem korlátozhat a mi szent köreinkre, hanem annak mindenkihez el kell juttatni.
Mert mindenki rászorul arra, hogy lelket öntsenek belé, és ha nem tesszük mi, akik kezünkkel tapintottuk az „élet igéjét” (1Jn 1,1), akkor ki fogja megtenni? Milyen jó olyan kereszténynek lenni, aki vigasztal, aki hordozza mások terheit, aki bátorít: élethirdetőnek lenni a halál idején! Minden Galileába, az emberiség minden térségébe, melyhez tartozunk és amely hozzánk tartozik, hiszen mind testvérek vagyunk, vigyük az élet dalát!
Hallgattassuk el a halálkiáltásokat, elég a háborúkból! Álljon le a fegyverek gyártása és kereskedelme, mert kenyérre és nem puskára van szükségünk!
Legyen vége az abortuszoknak, melyek megölik az ártatlan életet! Akiknek van betevője, azoknak nyíljon meg a szíve, és töltsék meg a szükségestől is megfosztott üres kezeket!
A nők végül „átölelték Jézus lábát” (Mt 28,9), azok a lábakat, amelyek hosszú utat tettek meg, hogy segítségünkre siessenek, egészen a sírba való belépésig és az onnan való kilépésig. Átölelték a lábakat, melyek eltaposták a halált, és megnyitották a remény útját.
Mi, reményt kereső zarándokok, ma beléd kapaszkodunk, feltámadt Jézus! Hátat fordítottunk a halálnak, és megnyitjuk szívünket előtted, aki az élet vagy.
Fordította: Tőzsér Endre SP
Fotó: Vatican News
Magyar Kurír