Tomáš Halík püspök a lelki kísérésről
„43 éves papi szolgálatom során több tízezer gyónást hallottam. Sok éven át a bűnbánat szentsége mellett felajánlottam a »lelki tanácsadást«, amely hosszabb és mélyebb, mint amit a gyónás szokásos formája megenged. Ilyen beszélgetéseken gyakran részt vesznek a megkereszteletlen »szellemi keresők« is. Kiterjesztettem a szolgálatban dolgozó munkatársaim csapatát, hogy teológiára és pszichoterápiára képzett laikusokat is felvegyek. Meggyőződésem, hogy a »lelki kísérés« lesz az egyház legfontosabb lelkipásztori feladata a következő korokban.
Ez az a szolgálat, amelyben én magam a legtöbbet tanultam, amelyben a teológiám és a spiritualitásom, a hitem és az egyház megértésének bizonyos átalakulása történt meg. Amikor püspököm, a prágai érsek határozottan megtagadta, hogy beszéljen a papok szexuális zaklatásának áldozataival (beleértve a kolostor tagjait is, amelynek akkoriban elöljárója volt), és a rendőrségre irányította őket, én késő éjszakába nyúló beszélgetéseket folytattam sokukkal. Utána gyakran azt tapasztaltam, hogy reggelig nem tudok aludni. Sokkal többet nem tudtam meg, mint amiről már korábban beszámoltunk. De ezeknek a férfiaknak és nőknek a szemébe néztem, és fogtam a kezüket, amikor sírtak. Nagyon más volt, mint nyilatkozataikat a bírósági dokumentumokból olvasni. Évekig dolgoztam pszichoterapeutaként, és ismerem a mentális és spirituális fájdalom közelségét és kölcsönhatásait, de ez más volt, mint puszta pszichoterápia. Egész szívemmel éreztem ott Krisztus jelenlétét, mindkét oldalon: a »kicsikben, a betegekben, a bebörtönzöttekben és az üldözöttekben«, valamint a hallgatás, a vigasztalás és a megbékélés szolgálatában is, amelyet megadhattam nekik.
Gyakran visszatérek egy történethez, ami egyfajta mini-evangélium Máté evangéliumának közepén, egy nő története, aki 12 évig vérzésben szenvedett, sok orvost kipróbált, minden vagyonát kezelésre fordította, de semmi sem segített rajta. Az akkori vallási tisztségviselők szerint a vérző nő rituálisan tisztátalan, nem vehet részt az istentiszteleten, és senki sem érhet hozzá. A nőt kényszerítő vágya az emberi intimitás, az emberi érintés iránt elvezette a parancsolt elszigeteltség megtöréséhez: megérintette Jézust. Névtelenül, hátulról érintette meg, és megpróbált rejtve maradni a tömegben. Jézus azonban nem akarta, hogy így gyógyuljon meg. Az arcát kereste. Az asszony előjött, és évekig tartó rejtőzködés és elszigeteltség után befejezte, amit teste mondott – a vér és a fájdalom nyelvén. Leborult előtte, és »a teljes igazságot elmondta« mindenki előtt. És az igazságnak abban a pillanatában megszabadult betegségétől.
Olyan egyházról álmodom, amely ilyen biztonságos teret hoz létre, az igazság terét, amely gyógyít és felszabadít.”