Ferenc pápa: Az önteltség tönkreteszi az emberi, testvéri kapcsolatokat
Március 6-án a Szentatya már nem a VI. Pál teremben, hanem a Szent Péter téren tartotta meg a szokásos szerda délelőtti általános kihallgatást. Ennek keretében folytatta az úgynevezett „főbűnökről” és az erényekről katekézissorozatát. A főbűnök közül ma az utolsóról, a kevélységről (gőgről, büszkeségről, elbizakodottságról, fennhéjázásról) elmélkedett. Az alábbiakban Ferenc pápa teljes katekézisének fordítását közreadjuk.
Kedves testvéreim, jó napot kívánok!
A bűnös készségekről és erényekről szóló katekéziseink sorában ma az utolsó bűnös magatartásformához, a kevélységhez érkeztünk. Az ókori görögök olyan szót használtak rá, amelyet „túlzott pompával” lehetne fordítani. Valóban, a kevélység önfelmagasztalás, beképzeltség, hiúság. Ez a szó azok között a bűnök között is megjelenik, amelyeket Jézus felsorol, hogy elmagyarázza: a rossz mindig az ember szívéből ered (vö. Mk 7,22). A kevély ember sokkal többnek képzeli magát, mint amilyen valójában; betegesen vágyik arra, hogy másoknál többre tartsák, állandóan azon mesterkedik, hogy érdemeit elismerjék, míg a többieket megveti, mert alacsonyabb rendűnek tartja őket.
Ebből az első jellemzésből láthatjuk, hogy a kevélység nagyon közel áll a kérkedéshez, melyről az elmúlt alkalommal beszéltünk. Ha azonban a kérkedés az emberi egó betegsége, akkor is csak gyermekbetegségnek számít ahhoz a pusztításhoz képest, amelyre a kevélység képes. Az ókori szerzetesek, amikor az emberi esztelenségeket vizsgálták, bizonyos sorrendet állapítottak meg a bűnös magatartások között: az ember a legdurvább bűnökkel, például a falánksággal kezdi, de aztán eljut a legaggasztóbb szörnyűségekhez.
Minden bűn közül a kevélység a bűnkirálynő.
Nem véletlen, hogy az Isteni színjátékban Dante a purgatórium legelső párkányára helyezi: aki enged ennek a bűnnek, az távol van Istentől, s ennek a rossznak a leküzdése időt és erőfeszítést igényel, többet, mint a keresztény ember bármely más harca.
Ebben a rosszban rejlik ugyanis a gyökérbűn, az az abszurd igény, hogy olyanok legyünk, mint Isten.
Ősszüleink bűne, melyet a Teremtés könyvében olvashatunk, az összes következményét nézve a kevélység bűne. A kísértő ezt mondja nekik: „Azon a napon, amelyen arról esztek, megnyílik a szemetek, és olyanok lesztek, mint az Isten” (Ter 3,5). A lelkiségi írók pontosabban leírják a kevélység következményeit a mindennapi életben: bemutatják, hogyan teszi tönkre az emberi kapcsolatokat, rámutatnak, hogyan mérgezi meg a testvériség érzését, melynek egyesítenie kellene az embereket.
Látjuk hát azoknak a tüneteknek a hosszú listáját, amelyek arról árulkodnak, hogy valaki engedett a kevélység bűnének. Olyan jellemhiba ez, amelynek nyilvánvaló testi megmutatkozása is van: a kevély ember fenn hordja az orrát, merev nyakú, vagyis hajthatatlan. Könnyen megvetően ítélkezik: semmiségért is megmásíthatatlan ítéletet mond mások felett, akiket reménytelenül alkalmatlannak és hasznavehetetlennek tart. Gőgjében megfeledkezik arról, hogy Jézus az evangéliumokban nagyon kevés erkölcsi szabályt adott nekünk, de az egyikben nem tűrt megalkuvást: sose ítélkezz! Abból vesszük észre, hogy öntelt emberrel van dolgunk, hogy amikor egy kis építő kritikát fogalmazunk meg, vagy egy teljesen ártalmatlan megjegyzést teszünk, ő túlzó módon reagál, mintha valaki megsértette volna őfelségét: dühbe gurul, kiabál, megsértődik, és megszakítja a kapcsolatot másokkal.
A kevélység betegségében szenvedő emberrel nemigen lehet mit kezdeni. Nem lehet vele beszélni, nemhogy figyelmeztetni, mert végeredményben már nincs jelen önmaga számára. Csak türelmesnek kell lenni vele, mert egy napon összeomlik majd az épülete. Egy olasz közmondás szerint: „A kevélység lóháton megy, de gyalog jön vissza.” Ezt magyarul úgy mondhatnánk: „Kevély ló nagyot botlik.”
Az evangéliumokban Jézusnak sok kevély emberrel van dolga, és nemegyszer olyan emberekben is feltárja ezt a jellemhibát, akik nagyon ügyesen leplezik. Péter azzal áll elő, hogy ő a végsőkig hűséges lesz: „Ha mindenki elhagyna is téged, én nem hagylak el!” (vö. Mt 26,33). Hamarosan azonban megtapasztalja, hogy ő is csak olyan, mint a többiek, ő is fél a haláltól, melyről nem gondolta volna, hogy ilyen közel lehet. És így a második Pétert, aki már nem hordja fenn az orrát, hanem keserű könnyeket hullat, Jézus meggyógyítja majd, s így végre alkalmas lesz arra, hogy az Egyház terhét hordozza. Korábban olyan elbizakodottsággal hencegett, amellyel jobb lett volna nem kérkednie; most viszont már hűséges tanítvány, akire – ahogy az egyik példabeszéd mondja – a gazda „minden vagyonára rábízhatja” (Lk 12,44).
A menekülés az alázaton keresztül lehetséges, mely a valódi orvosság minden büszkeségre.
A Magnificatban Mária arról az Istenről énekel, aki hatalmával szétszórja a szívük szándékában gőgösöket. Felesleges ellopunk bármit is Istentől, ahogy azt az önteltek remélik, mert végül is ő mindent nekünk akar adni. Ezért írja Jakab apostol a büszkeségből eredő belharcoktól megsebzett közösségének: „Isten a kevélyeknek ellenáll, az alázatosaknak azonban kegyelmet ad” (Jak 4,6).
Kedves testvéreim, használjuk ki tehát ezt a nagyböjtöt arra, hogy küzdjünk a kevélységünk, a büszkeségünk ellen!
Fordította: Tőzsér Endre SP
Fotó: Vatican News
Magyar Kurír