Ferenc pápa a papokhoz: A remény zarándokaiként hagyjunk fel a klerikalizmussal!

• 

Április 17-én, nagycsütörtök délelőtt a krizmaszentelési misét a Szentatyát helyettesítő Domenico Calcagno bíboros, az Apostoli Szentszék Vagyonkezelőségének (APSA) nyugalmazott, tiszteletbeli elnöke mutatta be a Szent Péter-bazilikában. Az eucharisztikus ünneplés során megáldották a betegek olaját, a katekumenek olaját és a krizmát, a papok pedig megújították a szentelésükkor tett ígéreteiket. Az alábbiakban közöljük a Ferenc pápa által készített és a Calcagno bíboros által az evangélium után felolvasott teljes homília fordítását.

Kedves püspökök és papok, kedves testvérek!

„Az alfa és az ómega, aki van, aki volt, és aki eljön, a Mindenható” (Jel 1,8) maga Jézus. Pontosan az a Jézus, akit Lukács bemutat nekünk a názáreti zsinagógában, azok között, akik gyermekkora óta ismerik, és most ámulnak rajta. A kinyilatkoztatás – „apokalipszis” – az idő és a tér határain belül történik: a reményt tartó zsanér a test. Jézus teste és a mi testünk. A Biblia utolsó könyve ezt a reményt beszéli el. Eredeti módon teszi, minden apokaliptikus félelmet felolvasztva a megfeszített szeretet napjában.

Jézusban kinyílik és olvashatóvá válik a történelem könyve.

Nekünk, papoknak is van történetünk: nagycsütörtökön megújítva szentelési ígéreteinket, megvalljuk, hogy csak a Názáreti Jézusban tudjuk azt olvasni. „Ő, aki szeretett bennünket, és vérével megváltott bűneinktől” (Jel1,5), életünknek a tekercsét is szétbontja, és megtanít bennünket megtalálni azokat a részeket, amelyek feltárják annak értelmét és küldetését.

Ha hagyjuk, hogy ő tanítson bennünket, szolgálatunk reményszolgálattá válik, mert Isten mindannyiunk történetében jubileumot, vagyis kegyelmi időt és kegyelmi oázist nyit.

Tegyük fel magunknak a kérdést: én tanulom-e olvasni az életemet? Vagy félek tőle?

Egy egész nép talál felüdülést, amikor a jubileum elkezdődik életünkben: nem huszonötévente egyszer – reméljük! – hanem a papnak abban a népéhez való mindennapi közelségében, amelyben beteljesednek az igazságosságról és békéről szóló próféciák.  „Atyjának, az Istennek országává és papjaivá tett bennünket” (Jel 1,6): íme, ez Isten népe. Ez a papi ország nem esik egybe a papsággal. Az a „mi”, amelyet Jézus formál, egy olyan nép, amelynek nem látjuk a határait, amelynek a falai és vámhatárai ledőlnek. Ő, aki azt mondja: „Íme, újjáteremtek mindent” (Jel21,5), szétszakította a templom függönyét, és az emberiség számára egy kert-várost tartogat, az új Jeruzsálemet, melynek kapui mindig nyitva vannak (Jel21,25). Jézus így olvassa és tanítja nekünk olvasni a szolgálati papságot mint a papi nép puszta szolgálatát, s ez a nép hamarosan olyan városban fog lakni, amelynek nincs szüksége templomra.

A jubileumi év ily módon különleges felhívást jelent számunkra, papok számára, hogy a megtérés jegyében kezdjük újra. Hogy a remény zarándokaiként felhagyjunk a klerikalizmussal, és a remény hirdetőivé váljunk. Ha életünk alfája és ómegája Jézus, akkor biztos, hogy mi is találkozhatunk azzal az értetlenséggel, amelyet ő Názáretben megtapasztalt. A pásztor, aki szereti népét, az nem mindenáron egyetértést és jóváhagyást keresve él. Mégis,

a szeretet hűsége megtérít, a szegények ismerik fel először, de lassan másokat is megszólít és vonz. „Látni fogja őt minden szem, még azok is, akik átszúrták.

A föld minden népe veri majd a mellét. Igen. Ámen” (Jel 1,7).

Azért gyűltünk itt össze, kedves testvérek, hogy magunkévá tegyük és megismételjük ezt az „igen, ámen”-t. Ez Isten népének a hitvallása: „Igen, így van, úgy tart, mint a szikla!” Jézus kínszenvedése, halála és feltámadása, amelyet most újra átélni készülünk, az a talaj, amely szilárdan tartja az Egyházat és benne a mi papi szolgálatunkat. És milyen talaj ez? Milyen humuszban tudunk nemcsak kitartani, hanem virágozni is? Hogy megértsük, vissza kell térnünk Názáretbe, ahogyan azt Szent Charles de Foucauld oly pontosan felismerte.

„Amikor Názáretbe ért, ahol nevelkedett, szombaton szokása szerint bement a zsinagógába, és felolvasásra jelentkezett” (Lk 4,16). Itt legalább két szokásra találunk utalást: a zsinagógába járásra és az olvasásra. Életünket a jó szokások tartják fenn. Ezek elsorvadhatnak, de elárulják, hol van a szívünk. Jézus szíve Isten igéjébe szerelmes szív: már tizenkétévesen megértette, és most, felnőttként a Szentírás az otthona. Ez tehát a talaj, az éltető humusz, melyet akkor találunk meg, ha az ő tanítványai leszünk. „Izajás próféta könyvét adták neki oda. Szétbontotta a tekercset, és épp azon a helyen, ahol ez volt írva” (Lk 4,17). Jézus tudja, mit keres. A zsinagógai szertartás ezt lehetővé tette: a Tórafelolvasása után minden rabbi találhatott prófétai oldalakat, hogy aktualizálja az üzenetet. De itt többről is van szó: ez az oldal az ő életének az oldala. Lukács erre utal: Jézus a sok prófécia közül kiválasztja, hogy melyiket teljesíti be.

Kedves papok, mindannyiunknak van egy beteljesítendő igénk. Mindegyikünknek van kapcsolata Isten igéjével, mely messziről jön. Ezt csak akkor állítjuk mindenki szolgálatába, ha a Biblia marad az első otthonunk. Benne mindannyiunknak vannak olyan oldalai, amelyek különösen kedvesek számunkra. Ez szép és fontos!

Segítsünk másoknak is megtalálni életük oldalait: például a menyasszonyt és a vőlegényt, amikor az esküvőjük olvasmányait választják ki; vagy azokat, akik gyászolnak, és szövegrészeket keresnek, hogy Isten kegyelmére és a közösség imáira bízhassák az elhunytat. Általában a hivatásunkhoz is kapcsolódik egy-egy oldal mindannyiunk útjának kezdetén. Rajta keresztül Isten mindig ma is hív bennünket, ha őrizzük ezt az oldalt, hogy a szeretünk ki ne hűljön.

Ugyanakkor mindannyiunk számára különleges módon fontos a Jézus által kiválasztott oldal is.

Mi követjük őt, s épp ezért érint és bevon bennünket az ő küldetése.

„Szétbontotta a tekercset, és épp azon a helyen, ahol ez volt írva:
»Az Úr Lelke van rajtam,
azért kent fel engem, hogy örömhírt vigyek a szegényeknek.
Elküldött, hogy hirdessem a foglyoknak a szabadulást,
a vakoknak a látást,
hogy szabadon bocsássam az elnyomottakat,
és hirdessem az Úr kegyelmének esztendejét.«
Összetekerte az Írást, átadta a szolgának és leült.” (Lk 4,17–20).

Most mindannyiunk szeme őrá szegeződik. Épp most jelentette be a jubileumot. Nem úgy tette ezt, mint aki másokról beszél. Úgy mondta: „Az Úr Lelke van rajtam”, mint aki tudja, melyik Lélekről beszél. És valóban hozzáteszi: „Ma beteljesedett az írás, amelyet az imént hallottatok.” Ez isteni: az ige valósággá válik.

A tettek most beszélnek, a szavak beteljesednek. Ez új, ez hatalmas! „Íme, mindent újjáteremtek.”

Nincs kegyelem, nincs Messiás, ha az ígéretek ígéretek maradnak, ha idelenn nem válnak valósággá. Minden átalakul.

Ezt a Lelket hívjuk segítségül papságunkra: szentelésünkkor ezt a Lelket kaptuk meg, és Jézus Lelke az, aki szolgálatunk csendes főszereplője marad. A nép érzi a leheletét, amikor a szavak valósággá válnak bennünk. Másokat megelőzően a szegények, aztán a gyermekek, a serdülők, a nők, és azok is, akik az Egyházzal való kapcsolatukban megsebződtek, „ki tudják szagolni” a Szentlelket: megkülönböztetik más világi szellemektől, felismerik őt abban, hogy összhang uralkodik a beszédünk és az életünk között. Beteljesedett próféciává válhatunk, és ez gyönyörű! A szent krizma, melyet ma megszentelünk, megpecsételi ezt az átalakító misztériumot a keresztény élet különböző szakaszaiban. És figyelem:

sose csüggedjetek, mert Isten az, aki munkálkodik. Higgyetek, igen! Higgyétek, hogy Isten sosem csal meg! Isten sosem csal meg! Emlékezzünk a papszentelés szertartásának szavaira: „Isten tegye teljessé a jót, amit megkezdett benned!” És ő megteszi.

Ez Isten munkája, nem a miénk: örömhírt vinni a szegényeknek, szabadulást hirdetni a foglyoknak, látást a vakoknak, szabadságot az elnyomottaknak. Ha Jézus ezt a szöveget találta a tekercsben, akkor ma mindannyiunk életrajzában is olvassa azt. Elsősorban azért, mert az utolsó napig mindig ő az, aki evangelizál bennünket, aki kiszabadít börtöneinkből, aki megnyitja szemünket, aki felszabadulást ad a vállunkra nehezedő terhektől. És aztán azért, mert azáltal, hogy meghív bennünket az ő küldetésére, és szentségi módon bevon az ő életébe, rajtunk keresztül másokat is megszabadít. Általában anélkül, hogy ennek tudatában lennénk. A mi papságunk az övéhez hasonlóan jubileumi szolgálattá válik, kürt- vagy harsonaszó nélkül: nem lármás, hanem gyökeres és ingyenes odaadásban. Ez Isten országa, melyről a példabeszédek szólnak, hatékony és tapintatos, mint a kovász, csendes, mint a mag. Hányszor ismerték fel bennünk a kicsinyek? És képesek vagyunk-e köszönetet mondani?

Isten tudja, milyen bőséges az aratás. Mi, munkások az aratás fáradalmait és örömét éljük meg.

Krisztus után, a messiási időben élünk. Félre a kétségbeeséssel! Helyette jóvátétel és adósságok elengedése; a felelősségi körök és az erőforrások újraelosztása: Isten népe ezt várja.

Részesedni akar, és a keresztség alapján nagy papi nép. Az olajok, melyeket ezen az ünnepélyes szertartáson megszentelünk, a nép vigasztalására és messiási örömére szolgálnak.

A szántóföld a világ. Közös, oly sebzett otthonunk és az olyannyira megtagadott, mégis eltörölhetetlen emberi testvériség a szántófölddel kapcsolatos döntésekre hív bennünket. Isten aratása mindenkié: élő szántóföld, melyen százszor többet terem, mint amennyit belé vetettek. Küldetésünkben bátorítson bennünket Isten országának öröme, mely minden erőfeszítést meghálál. Minden földműves ismer ugyanis olyan évszakokat, amikor semmi sem látszik növekedni. Ezekből a mi életünkben sincs hiány. Isten az, aki a növekedést adja, és aki felkeni szolgáit az öröm olajával.

Kedves hívek, a reménység népe, imádkozzatok ma a papok öröméért! Jöjjön el hozzátok a Szentírás által megígért és a szentségek által táplált felszabadulás!

Sok félelem lakozik bennünk, és szörnyű igazságtalanságok vesznek körül bennünket, de már születőben van egy új világ. Isten úgy szerette a világot, hogy Fiát, Jézust adta nekünk. Ő keni be sebeinket és szárítja fel könnyeinket.

„Nézzétek, közeledik a felhőkön!” (Jel 1,7). Övé az ország és a dicsőség örökkön örökké. Ámen.

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: Vatican Media

Magyar Kurír