Otthonunk, a Föld
A Naphimnusz Teremtésvédelmi Egyesület „Teremtésvédelmi kalendáriuma” - eúttal egy nagyon fontos halványkék pöttyről szól írásunk.
„Áldott légy, Uram, Földanya-nénénkért,
Ki minket hord és enni ad,
És mindennémű gyümölcsöt terem,
Füveket és színes virágokat.” (Assisi Szent Ferenc: Naphimnusz, részlet)
A Föld napja április 22-e. Megünneplését – amelyre először 1970-ben került sor az USA-ban – Denis Hayes amerikai egyetemista kezdeményezte. Világmozgalommá 1990-ben vált, abban az évben, amikor a Voyager-1 kamerája a Naprendszer belseje felé fordult. Ekkor az űrszonda a Földtől nagyjából hatmilliárd kilométernyire, a Naprendszer szélén járt. Az erősen szemcsés képen Földünk mindössze egy halványkék pötty, „Pale Blue Dot”.
Azon a porszemcsén
„…Ott van mindenki, akit szeretnek, mindenki, akit ismernek, mindenki, akiről valaha hallottak, az összes emberi lény, aki létezett. Az összes örömünk és szenvedésünk, vallások, ideológiák és gazdasági dogmák ezreinek magabiztossága, minden vadász és növényevő, minden hős és gyáva, minden civilizáció alkotója és lerombolója, minden király és paraszt, minden szerelmes fiatal, minden apa és anya, reménnyel teli gyermek…, fajunk történelmének összes szentje és bűnös személye ott élt – azon a porszemcsén a napsugárban függve…” – így írt róla Carl Sagan csillagász.
A Naprendszer pereméről nézve egy porszemcsén, az általunk ismert egyetlen oázist nyújtó porszemcsén élünk a hatalmas csillagsivatagban. Jóval közelebbről, úgy 400 km távolságból, a Nemzetközi Űrállomásról tekintve Földünkre, feltárul előttünk Naprendszerünk legnagyobb, legszínesebb, leglenyűgözőbb kőzetbolygója, egy országhatárok nélküli KÖZÖS OTTHON, „ki minket hord és enni ad”.
Szépség és tájsebek
Tovább közelítve otthonunkhoz, a Föld légterét átszelve, bolygónk egyre több lélegzetelállító szépsége válik láthatóvá, a Teremtő ajándékának egyre több részlete bontakozik ki: dübörgő vízesések, csipkés hegygerincek, ég felé nyújtózó, fajok ezreit tápláló erdők, színpompás virágokkal tarkított rétek. Mindez helyenként szívszorító sebhelyekkel váltakozva, amelyeket mi, emberek ütöttünk a bolygó testén: tarra vágott erdők, meddőhányók, legyalult hegyoldalak, műanyagban fuldokoló folyók és tengerek, kidobott ruhákból nőtt hegyek, kizsigerelt, elsivatagosodott tájak, csak néhány azon mementók közül, amelyek oly bántóan emelkednek ki a földi oázisból, az Istennel való kapcsolatunkban történt törés lenyomataiként.
És mennyi sérülés nem is feltűnő.
Egy pillanatfelvétel nem mutatja meg azt a drámai, 73%-os fogyatkozást sem, amely a vadon élő gerinces fajok populációiban történt mindössze 50 év leforgása alatt.
A természet visszaszorulásával és fajok tömegeinek eltűnésével az általuk nyújtott javak és szolgáltatások is komolyan sérülnek, Földünk életereje lankad, az isteni gondviselés hálója foszladozik.
Hol könnyebb élhető környezetet teremteni, a Földön vagy a Marson?
Amíg bőven voltak érintetlen tájak, az emberek, ha kizsigerelték az otthonukat adó földterületet, újabb területeket hódítottak meg. A közlekedés és az áruszállítás fejlődésével később az is lehetővé vált, hogy távoli tájak erőforrásait éljük fel, és ez mára, telhetetlenségünktől hajtva odáig vezetett, hogy lassan a bolygónk teljes készletének a nyakára hágunk. Ezért bukkan fel újra és újra páratlan otthonunk elhagyásának és a Mars kolonizálásának a gondolata. A technológia szerelmesei szerint, ha a Földet élhetetlenné tesszük, majd berendezkedünk a szomszédos bolygón. Érdekes, hogy el tudunk képzelni virágzó emberi társadalmat egy olyan bolygón, amely jelenleg is élhetetlen, miközben épp azért merengünk ezen, mert még ott sem tudunk tartósan élni, ahol ehhez minden feltétel adott, ahol a fenntartható élethez Isten mindent bő kézzel mérve megadott. Tényleg könnyebb lenne a Marsot lakhatóvá varázsolni, mint megőrizni az életet évmilliárdokon át, az emberi életet százezer évek óta szolgáló Földünk termékenységét?!
Valami hasonló történik, mint amiről Izajás próféta ír: „A föld gyalázatos lett lakói alatt, mert áthágták a törvényeket, megszegték a rendelkezéseket, felbontották az örök szövetséget.” (Iz 24,5)
Vagy amit XVI. Benedek pápa így fogalmaz meg „A külső sivatagok azért szaporodtak el a világon, mert a belső sivatagok szétterjedtek.”
Földünk egészsége és az ember Istenhez való hűsége, mint egy szövet színe és visszája, elválaszthatatlanul összetartoznak. Az ökológiai válság egy tünetegyüttes, a lelkünk mélyén meghúzódó törésvonal, az Istentől való elszakadásunk jól látható megnyilvánulása. A teremtett világ állapota tükör, amely kristálytisztán, torzításmentesen szembesít bennünket azzal, hogy valójában milyen a kapcsolatunk a Teremtővel.
Soha nem lett volna szükség környezetvédelemre, amennyiben a ránk bízott világ javait nem gondatlanul, telhetetlenül és igazságtalanul, hanem felelősséggel, mértékletesen és etikusan használtuk volna.
A környezetvédelem nem más, mint saját magunk védelme, önmagunktól. Ugyanezt szolgálják Isten törvényei is, így elég lenne azokat betartanunk. Ehelyett mi, emberek feszegetjük a határokat és döntögetjük a korlátokat – a minket védő korlátokat. „…megpróbáltuk elfoglalni Isten helyét, és megtagadtuk, hogy korlátozott lényként ismerjük el magunkat. Ez eltorzította az embernek azt a megbízatását is, hogy »uralkodjon« a földön, hogy »művelje és őrizze« azt. Ennek eredményeként az ember és a természet közötti eredetileg harmonikus viszony ellenségessé vált.” (Laudato si’ 66.) Ezért ahogy Ferenc pápa mondja „A környezeti válság mély belső megtérésre hívó felszólítás.” (Laudato si’ 217.)
Tulajdonunk a Föld?
Arra hív, hogy megváltoztassuk a gondolkodásmódunkat, hogy a bolygóközi utazásnál fontosabbnak tekintsük azt a belső utazást, amely során eljuthatunk a Földre tulajdonunkként tekintő szemlélettől a megajándékozottságból fakadó háláig, a Föld gőgös és görcsös irányításától az élettel és az éltetővel alázattal együttműködő gondnokság vágyáig, és a teremtéstől való elszigeteltségünktől egy bolygó méretű élő közösségbe ágyazottság megéléséig.
Ahogy helyreáll a teremtett világhoz és teremtőjéhez fűződő kapcsolatunk, úgy virágzik fel újra otthonunk, a Föld,
amely jó anyaként nemcsak táplál és enni ad, hanem ha hallgatunk rá, évmilliók bölcsességét is megosztja velünk arról, hogyan lehet virágzó életet fenntartani a felszínén, hogyan tölthetjük be feladatunkat, azt, „hogy az Atyaisten eszközei legyünk abban, hogy bolygónk olyan legyen, amilyennek ő megálmodta, amikor megteremtette, és megfeleljen az ő tervének, amellyel békét, szépséget és teljességet akar adni neki.” (Laudato si’ 53.)
Szerző: Jaczenkó Edit
Fotó: Shutterstock
Magyar Kurír