2023-as interjú Prevost érsekkel: „A püspök a néphez közel álló pásztor, nem menedzser”

• 

Andrea Tornielli, a Vatican News főszerkesztője 2023 májusában interjút készített Robert Francis Prevost érsekkel (most már: XIV. Leó pápával), nem sokkal azután, hogy kinevezték a Püspöki Dikasztérium prefektusának. Az alábbiakban a teljes interjú fordítását közzétesszük.

– Mit jelentett Önnek, hogy latin-amerikai missziós püspökből annak a dikasztériumnak a vezetője lett, amely segíti a pápát a püspökök kiválasztásában?

– Továbbra is misszionáriusnak tartom magam. A hivatásom, mint minden keresztényé, hogy misszionárius legyek, hirdessem az evangéliumot, bárhol is legyek. Az életem természetesen sokat változott: lehetőségem van arra, hogy a Szentatyát, az Egyházat most itt, a Római Kúriában szolgáljam. Egészen más küldetés, mint korábban, de egyben

új lehetőség is, hogy megéljem életemnek azt a dimenzióját, amely mindig az volt, hogy egyszerűen igent mondok, amikor megkérnek egy szolgálatra.

Ebben a szellemben fejeztem be perui küldetésemet nyolc és fél év püspöki és majdnem húsz év misszionáriusi szolgálat után, hogy Rómában kezdjek egy új küldetést.

– Fel tudná vázolni, milyennek kell lennie a püspöknek korunk Egyházában?

– Mindenekelőtt „katolikusnak” kell lennie: olykor fennáll a veszélye annak, hogy a püspök csak a helyi dimenzióra összpontosít. De egy püspöknek sokkal tágabb látásmóddal kell rendelkeznie az Egyházról és a valóságról, és meg kell tapasztalnia az Egyháznak ezt az egyetemességét. Szüksége van továbbá arra a képességre, hogy meghallgassa felebarátját, és tanácsot kérjen, valamint szüksége van lelki, szellemi érettségre. Identitásának alapvető eleme, hogy pásztor legyen, aki képes közel állni a közösség tagjaihoz, kezdve a papokkal, akik számára a püspök atya és testvér. Meg kell élnie ezt a közelséget mindenkihez, anélkül, hogy bárkit is kizárna. Ferenc pápa négy közelségről beszélt: közelség Istenhez, a püspöktestvérekhez, a papokhoz és Isten egész népéhez. Nem szabad engedni a kísértésnek, hogy elszigetelten, egy palotában elkülönülve éljen, megelégedve azzal, hogy elért egy bizonyos társadalmi szintet vagy az Egyházon belül egy szintet; és nem szabad elbújni a tekintélynek egy olyan eszméje mögé, amelynek ma már nincs értelme.

A tekintélyünk arra való, hogy szolgáljunk, hogy kísérjük a papokat, hogy pásztorok és tanítók legyünk.

Gyakran azzal vagyunk elfoglalva, hogy megtanítsuk a hittételeket, a hitünk megélésének módját, viszont könnyen elfejthetjük, hogy elsőként azt kell megtanítanunk, mit jelent Jézus Krisztus megismerése, és tanúságot kell tennünk az Úrhoz való közelségünkről.

Ez minden másnál fontosabb: közvetíteni a hit szépségét, Jézus megismerésének szépségét és örömét.

Ez azt jelenti, hogy mi magunk is megéljük és megosztjuk másokkal ezt a tapasztalatunkat.

– Mennyire nagy jelentőségű, hogy a püspök a Péter utóda körül kialakult egységet szolgálja egy ilyen időszakban, amikor az egyházi közösségben is erősödik a polarizáció?

– A szinódus munkájában használt három szó – részvétel, közösség és küldetés – adja meg a választ. A püspök meghívása erre a karizmára szól, hogy megélje a közösség lelkületét, hogy előmozdítsa az egységet az Egyházban, az egységet a pápával. Ezt is jelenti katolikusnak lenni. Mert Péter nélkül hol van az Egyház? Jézus ezért imádkozott az utolsó vacsorán: „Hogy legyenek mindnyájan egyek”, és ez az az egység, amelyet látni szeretnénk az Egyházban. Ma a társadalom és a kultúra eltávolít bennünket ettől a jézusi látásmódtól, és ez nagyon sok kárt okoz.

Az egység hiánya seb, amelytől az Egyház szenved. Nagyon fájdalmas seb.

Az Egyházon belüli megosztottság és a viták nem segítenek. Különösen nekünk, püspököknek kell felgyorsítanunk az egység, az egyházi közösség felé irányuló mozgást.

– Lehet-e javítani az új püspökök kinevezésének folyamatán? A Praedicate Evangeliumban azt olvassuk, hogy „Isten népének tagjait” is be kell vonni. Ez megtörténik?

–  Érdekes eszmecserét folytattunk erről a témáról a dikasztérium tagjaival. Egy ideje már nemcsak néhány püspököt vagy papot hallgatunk meg, hanem Isten népének más tagjait is. Ez nagyon fontos, mert a püspök egy adott részegyház szolgálatára kap elhívást. Ezért is fontos Isten népének meghallgatása. Ha egy jelöltet senki sem ismer a népe körében, akkor nehezen válhat – nem lehetetlen, de nehéz – egy közösség, egy helyi egyház igazi pásztorává. Ezért fontos, hogy a folyamat egy kicsit nyitottabb legyen a közösség különböző tagjainak meghallgatására. Ez nem azt jelenti, hogy a helyi egyháznak kell kiválasztania a lelkipásztorát, mintha a püspöki hivatás demokratikus szavazás, szinte egy „politikai” folyamat eredménye lenne. Sokkal tágabb látásmódra van szükség, és ebben az apostoli nunciatúrák sokat segítenek. Úgy gondolom, hogy apránként jobban meg kell nyílnunk, kicsit jobban meg kell hallgatnunk a szerzetesnővéreket, a világi hívő férfiakat és nőket.

– Az egyik újdonság, amit Ferenc pápa bevezetett, hogy három nőt nevezett ki a Püspöki Dikasztérium tagjai közé. Mit gondol az ő szerepükről?

– Több alkalommal is láttuk, hogy a nézőpontjuk gazdagító. Ketten szerzetesnővérek, egyikük pedig világi hívő, és az ő nézőpontjuk sokszor tökéletesen egybeesik azzal, amit a dikasztérium többi tagja mond, míg máskor a véleményük egy másik nézőpontot hoz be, és fontos hozzájárulássá válik a folyamathoz. Úgy gondolom, hogy kinevezésük a pápa részéről több mint egyszerű gesztus, hogy elmondhassa, most már itt is vannak nők. Az üléseinken való részvételük valóságos és jelentőségteljes a jelöltek dokumentációjának megvitatásakor.

– A visszaélések elleni küzdelemre vonatkozó új szabályok megnövelték a püspökök felelősségét, akiket arra szólítanak fel, hogy azonnal cselekedjenek, és feleljenek az esetleges késedelmekért és mulasztásokért. Hogyan éli meg ezt a feladatot egy püspök?

– Ezen a téren is úton vagyunk. Vannak helyek, ahol már évek óta jó munkát végeznek, és a szabályokat a gyakorlatba ültetik. Ugyanakkor úgy gondolom, hogy van még mit tanulni. Arról beszélek, hogy sürgető feladat és felelősség az áldozatok kísérése. Az egyik nehézség, amely sokszor felmerül, hogy a püspöknek közel kell lennie a papjaihoz, ahogy már mondtam, és közel kell lennie az áldozatokhoz. Vannak, akik azt javasolják, hogy ne közvetlenül a püspök fogadja az áldozatokat, de

nem zárhatjuk be a szívünket, az Egyház ajtaját azok előtt az emberek előtt, akik visszaélést szenvedtek el.

Nagy a püspök felelőssége, és úgy gondolom, hogy még jelentős erőfeszítéseket kell tennünk, hogy reagáljunk erre a helyzetre, amely annyi fájdalmat okoz az Egyházban. Ez időbe telik; igyekszünk együttműködni a többi dikasztériummal. Azt hiszem, a dikasztériumunk küldetésének része, hogy kísérjük azokat a püspököket, akik nem kapták meg a szükséges felkészítést ahhoz, hogy foglalkozzanak ezzel a kérdéssel. Sürgős és szükséges, hogy felelősségteljesebbek és érzékenyebbek legyünk ezzel kapcsolatban.

– A törvények már megvannak. Nehezebb a mentalitást megváltoztatni...

– Természetesen nagy különbség van az egyes kultúrák között abban, hogyan reagálnak ezekben a helyzetekben. Vannak országok, ahol már kezd megtörni a tabu, hogy beszélni kell a témáról, míg máshol az áldozatok vagy az áldozatok családjai egyáltalán nem akarnak beszélni az elszenvedett visszaélésekről. Mindenesetre a hallgatás nem válasz. A hallgatás nem megoldás. Átláthatónak és őszintének kell lennünk, el kell kísérnünk és segítenünk kell az áldozatokat, mert különben a sebeik soha nem gyógyulnak be. Nagy felelősség ez mindannyiunk számára.

– Az Egyház rálépett egy útra a szinodalitásról szóló szinódussal. Mi a püspökök szerepe?

– Nagy lehetőség rejlik az Egyháznak ebben a folyamatos megújulásában, amelynek előmozdítására Ferenc pápa meghív minket. Vannak püspökök, akik nyíltan kifejezik félelmüket, mert nem értik, merre tart az Egyház; talán jobban szeretik a múltban már megtapasztalt válaszok biztonságát. Őszintén hiszem, hogy a Szentlélek nagyon is jelen van az Egyházban ebben az időben, és a megújulás felé tol bennünket. Ezért arra a nagy felelősségre kapunk meghívást, hogy megéljük azt, amit én új hozzáállásnak nevezek. Ez nem csak egy folyamat, nem csak arról van szó, hogy megváltoztatunk néhány dolgot, esetleg több megbeszélést tartunk, mielőtt döntést hozunk. Sokkal többről van szó. És talán nehézségekkel jár, mert mindenekelőtt képesnek kell lennünk arra, hogy a Szentlélekre figyeljünk, arra, amit kér az Egyháztól.

– Hogyan lehet ezt megvalósítani?

– Képesnek kell lennünk arra, hogy meghallgassuk egymást, felismerjük, nem arról van szó, hogy politikai tennivalókat vitatunk meg, vagy egyszerűen csak azon igyekszünk, hogy megpróbáljuk előrevinni azokat a dolgokat, amelyek engem vagy másokat érdekelnek. Úgy tűnik néha, mintha mindent le akarnánk egyszerűsíteni arra, hogy szavazni kell, és aztán azt tesszük, amire szavaztunk. Ehelyett valami sokkal mélyebb, nagyon más dologról van szó: meg kell tanulnunk valóban hallgatni a Szentlélekre és az igazság keresésének Lelkére, amely az Egyházban benne él.

El kell mozdulnunk abból a tapasztalatból, ahol a tekintély szava számít és minden készen áll, az Egyháznak egy olyan megtapasztalása felé, amely értékeli az Egyházban jelen lévő karizmákat, ajándékokat és szolgálatokat.

A püspöki tevékenység fontos szolgálatot jelent, de aztán mindezt az Egyház szolgálatába kell állítanunk a szinódusi szellemben, ami egyszerűen azt jelenti, hogy együtt járunk az úton, mindannyian, és együtt keressük, hogy mit kér tőlünk az Úr ebben az időben, a korunkban.

– Mennyire befolyásolják az anyagi kérdések a püspökök életét?

– A püspöktől azt is kérik, hogy jó ügyintéző legyen, vagy legalább képes legyen találni egy jó ügyintézőt, aki segít neki. A pápa azt mondta nekünk, hogy olyan Egyházat akar, amely szegény és a szegényekért van. Vannak esetek, amikor a múlt intézményeire és infrastruktúrájára már nincs szükség, nehezen lehet fenntartani őket. Ugyanakkor – azokon a helyeken is, ahol dolgoztam – az Egyház olyan oktatási és egészségügyi intézményekért vállalt felelősséget, amelyek alapvető szolgáltatásokat nyújtanak az embereknek, mert az állam sokszor nem tudja ezeket biztosítani. Személy szerint nem vagyok azon a véleményen, hogy az Egyháznak mindent el kellene adnia, és „csak” az evangéliumot kellene hirdetnie az utcákon. Mindenképpen nagy a felelősség, nincsenek egy az egyben alkalmazható válaszok. Elő kell mozdítnai a helyi egyházak közötti testvéri segítségnyújtást. A püspöknek nagyon jó gyakorlati érzéke kell hogy legyen, amikor azzal szembesül, hogy fenn kell tartani szolgáltatásokat nyújtó struktúrákat, amelyeknek a bevételei már nem akkorák, mint régen. A klauzúrás szerzetesnővérek mindig azt mondják: „Bízni kell, és mindent az isteni Gondviselésre kell rábízni, mert meg fogja találni a megoldás módját.” Ez is fontos, hogy

soha ne feledkezzünk meg hivatásunk spirituális dimenziójáról.

Különben fennáll a veszélye annak, hogy menedzserekké válunk, és úgy gondolkodunk, mint a menedzserek. Néha megtörténik.

– Hogyan látja a püspök és a közösségi média kapcsolatát?

– A közösségi média fontos eszköze lehet az evangéliumi üzenet közvetítésének, emberek ezreit éri el. Fel kell készülnünk arra, hogy jól használjuk. Attól tartok, hogy néha ez a felkészülés hiányzik. Ugyanakkor a mai, folyamatosan változó világ olyan helyzeteket teremt, hogy valóban többször át kell gondolnunk, mielőtt megszólalunk, vagy mielőtt üzenetet írunk a Twitteren, válaszolunk, vagy akár csak kérdéseket teszünk fel nyilvános formában, mindenki szeme láttára. Néha fennáll a veszély, hogy megosztottságot és vitákat szítunk. Nagy a felelősségünk a közösségi hálózatok, a kommunikáció helyes használatában, mert ez lehetőség, de egyben kockázat is. És kárt okozhat az Egyház közösségi létében. Ezért kell nagyon körültekintően bánni ezekkel az eszközökkel.

Forrás és fotó: Vatican News olasz nyelvű szerkesztősége

Thullner Zsuzsanna/Magyar Kurír