Gyakori hogy a szülők a kevés együtt töltött idő miatt úgy kompenzálnak, hogy tárgyi javakkal halmozzák el a gyerekeket. Ez egyenes út egy nárcisztikus felnőtté váláshoz, hiszen egy gyermeknek leginkább érzelmi biztonságra, kapcsolódásra és szeretetre van szüksége, nem több kosárnyi játékra. Vannak szülők, akik nagyon elfoglaltak. Azért vállalnak sok munkát, hogy azt érezhessék, ők annyira jó szülők, hogy mindent megadnak a gyermeküknek.
Ha ez leginkább tárgyakban, menő cuccokban manifesztálódik, akkor a gyermek számára ez fogja jelenti az értéket. Pedig a gyerekeknek másra is szükségük van. Nem majomszeretetre és sok játékra, hanem hiteles érzelmi reakciókra.
Ismertem egy anyukát, aki szülés után gyorsan visszament dolgozni. Az édesapa maradt otthon a kisgyermekkel. Az édesanyának akkora bűntudata lett, hogy minden nap megállt egy játékbolt előtt és bevásárolt, majd szatyornyi plüss állattal tért haza. Mire odaért autóval és kiválasztotta a játékot, aztán mire hazatért, elvesztett a szabadidejéből még egy órát. Szenvedett attól az érzéstől, hogy nem jó anya, mert ő visszament dolgozni. Legkorábban fürdetésre ért haza.
Ennek ellenére minden este bement a játékboltba. Még így sem tudott megbocsájtani magának, nem tudta elhinni, hogy akkor is lehet elég jó anya, ha dolgozó nő is egyben. Valószínű a kicsi is érezte azt, hogy anya „annyira szeretlek, Kicsim” felkiáltása mögött bűntudat húzódik. Neki nem egy frusztrált anyára és töméntelen sok játékra lett volna szüksége, hanem olyan együtt töltött órákra, amiben az érzelmi szükségletei kielégítésre kerülnek. Vannak olyan szülők, akiknek nehéz irányítani a gyermeküket akkor, ha ő szeretne valamit, így azt azonnal ki akarják elégíteni.
Vegyünk egy példát.
Azok a szülők, akik mindig játszanak a gyermekükkel, minden időt együtt töltenek, teljesen lefáradnak. Ők ezt azért teszik, mert azt szeretnék, hogy a gyerekekkel jó kapcsolatuk legyen, sőt úgy is érezhetik, hogy a gyereküknek ez az igénye. Általában így nem marad idejük a párkapcsolatra, hiszen hétvégén is reggeltől estig együtt vannak, és nem alakítják úgy a családi életet, hogy legyen saját magukra egy fél óra, amikor csak egymásra figyelhetnének.
Ettől könnyen felőrlődhet a párkapcsolat, mert nincs idő és energia azt táplálni. Sok esetben elmarad a szex is, ami frusztrációt és elégedetlenséget okoz. Reményvesztetté és elkeseredetté válnak, a gyereknevelést pedig horrorként élik meg. Pedig a gyerekeknek a szülő érzelmi jelenlétére és hiteles reakciójára van szüksége. Akár a dühére vagy szomorúságára is.
Tévedés, hogy csak pozitív érzelmeket szabad megmutatni a gyerekeknek. Emellett leginkább arra a tapasztalatra, hogy néha egyedül is lehessenek, hiszen ekkor tanulnak meg önmagukkal lenni. Ha unatkoznak, akkor muszáj egyedül megoldaniuk ezt a problémát úgy, hogy kitalálják, mihez van kedvük, milyen tevékenység fogja elszórakoztatni őket. Ez az önismeretnek a csírája, amit már kicsi kortól hagyni kell növekedni.
A szülőknek is szükségük van arra, hogy néha adjanak időt maguknak, kapcsolódjanak ki, lehessenek kettesben a párjukkal.
Tévhit, hogy szülőként mindig a gyerekeket kell szolgálni. Ha egy szülő nem hagyja a gyermekét néha, „csak úgy” magára a másik szobában, akkor a gyermek nem tanul meg önagával lenni, befelé, önmagára figyelni.
A mostani fiataloknál tapasztalom, hogy ha egyedül vannak, akkor sok esetben szorongással teli ez a helyzet számukra, esetleg pánikrohamokat okoz az egyedüllét. Ennek az is lehet az oka, hogy nehéz számukra a késleltetés, az, hogy senki nem figyel éppen rájuk.
A kisgyermekkorban megszokott állandó szülői jelenlét, a folyamatos kapcsolattartás nehézzé teszi számukra azt, hogy később, nagyobb korban egyedül is el tudjanak tölteni egy délutánt. Félelem és szorongás kísérheti ezeket a helyzeteket, és ezzel csak úgy tudnak megküzdeni, ha az online térben párhuzamosan több baráttal is folyamatosan csetelnek. Félelmetes számukra a kapcsolat nélküli állapot.
Igen, felelősek vagyunk mi felnőttek is. Ha tudatos szülőként erre odafigyelünk, akkor talán egy olyan generáció nő fel, aki képes megküzdeni a fent említett helyzetekkel. Azokkal, amikor éppen nem azonnali szükségletkielégítés zajlik.
Ehhez talán nekünk, szülőknek is érdemes néha önmagunkkal lenni. Mert mondhatunk mi bármit, ha mindig az online térben lógunk, ha állandóan telefonálunk. Hiszen a viselkedésünk a legmarkánsabb példa a gyerekek előtt.
CBibók Bea pszichológusfacebook oldaláról)