Egy pünkösdi megújulás kezdetei és tapasztalatai hazánkban
Az "Ideje elhinned magazin"-ban olvasható nagyon érdekes interjú a Magyar Pünkösdi Egyház kezdeteiről és Szalai Józsefné Lídiáról, akinek a nevéhez kötődik az első magyarországi pünkösdi gyülekezet megalakulása, a Somogy vármegyei Darányban 1923-ban. Pataki Alberttel, az ő unokájával készült interjú a kezdeti időkről és a tanulságokról:
Mesélnél a nagymamádról egy pár szóban? Milyen ember volt Lídia néni, hogyan élte meg a hitét a mindennapokban?
Egyrészt nagyon egyszerű, másrészt nagyon mélyen hívő ember volt. Az életének nehézségei, kihívásai bizonyára erősítették a hitét. Nagyon sokszor kellett az Úrba kapaszkodnia, Isten Igéje naponta adott neki vigasztalást, bátorítást, erősítést. Imádkozó asszony volt. Reggel azzal kezdte, este pedig azzal fejezte be a napját. Láttam időskorában a térdeit, és egészen meg volt keményedve rajta a bőr, olyan sokat imádkozott így. Az ő erejének, hűségének forrása az Istennel való személyes kapcsolatból fakadt.
Mindamellett, hogy négy gyermeket nevelt, kint dolgozott a földeken, állatokat tartott és több gyülekezetet vezetett, arra is szánt időt, hogy meglátogassa a betegeket. Nem csak a gyülekezetek tagjait, hanem a faluban lévő minden beteget. Ha tudomására jutott, hogy valaki beteg, akkor elment hozzá. A látogatás során nem csak igét olvasott, vagy imádkozott a betegekért, hanem sokszor az ápolásba, a takarításba is besegített. Ilyen ember volt ő.
Milyen volt a kapcsolatod a nagymamáddal? Hogyan beszélt neked a hitről, Istenről?
Több unokája volt, de mivel édesanyám volt az egyetlen lánygyermeke, és természetes volt, hogy ő ápolja majd időskorában, mi minden hétvégén elmentünk Darányba, illetve én minden iskolai szünetet a nagymamámnál töltöttem. Ilyen szempontból kiváltságos voltam, mert én tölthettem vele a legtöbb időt, és valószínű, hogy a lelki dolgokból is én kaptam tőle a legtöbbet. Minden unokájának beszélt az Úr Jézusról, és mindegyikért imádkozott, de talán nekem mesélt a legtöbbet. Akár az amerikai élményeiről, emlékeiről, akár a gyülekezetben elhangzott bizonyságokról. Nekem volt módom vele a legtöbbet imádkozni, és az imaházba is mindig elkísértem.
Milyen emlékeid vannak a gyülekezeti alkalmakról? Van esetleg egy történet, amit szívesen megosztanál?
Emlékszem, hogy nagyon megragadó volt a nagymamám prédikációja. Ez a mai napig megmaradt bennem, hogy a prédikáció nem szentbeszéd, nem teológia, nem előadás. A prédikációnak üzenete kell, hogy legyen. Elmondhatjuk a felolvasott ige parafrázisát, sok mindent megoszthatunk az akkori korból a testvérekkel, azonban mindennek csak akkor van értelme, ha az igehirdetésnek van egy Úrtól való üzenete. Ha másnap nem tudja alkalmazni egy bányász vagy egy termelőszövetkezetben dolgozó, akkor nem sokat értek a szavak. A nagymamám üzenetei és példái is nagyon hétköznapiak voltak, olyan dolgokról beszélt, amit mindenki értett. Krisztus is ugyanezt tette – a mezőgazdaságból, a halászatból és más területekről hozott példákkal hirdette az evangéliumot.
Arra is emlékszem, hogy a nagymamám nagyon lelkes volt, szerette az Urat dicsérni, és nyitott volt az új dolgokra. Amikor már a 90 felé „ballagott”, elég gyenge volt fizikailag, és azt kérte tőlünk, hogy a születésnapjára egy csörgődobot vegyünk neki. Ebben az időben nem használtak csörgődobot a gyülekezetben, dobot is csak később. Meg is vettük neki az ajándékot, és onnantól mindig azzal együtt énekelt, és volt, amikor táncra is perdült.
Egyszer a gyülekezetbe látogatott egy külföldi testvér, aki arról volt neves, hogy amikor imádkozott a betegekért, azok meggyógyultak. A nagymamám nagyon gyenge volt, és kérte, hogy imádkozzon érte a testvér. Ő imádkozott is, rátette a kezét, aztán az ima végén a mamám fölpattant, a kezébe vette a csörgődobot, és elkezdett énekelni, úgy, mint Mózes testvére, Mirjam tette az Ószövetségben.[1]
Nagymamádhoz hasonlóan te is lelkipásztor vagy. Mikor érezted először, hogy erre a szolgálatra hív téged az Úr?
Nagyon korán érett bennem az elhívás. Szerintem már a nagymamámnak is volt egy reménysége – talán kijelentése is az Úrtól – velem kapcsolatosan, mert egy gyerekkori fényképem hátuljára ráírta, hogy a kis Wigglesworth.[2] A gyülekezeti idős nénik elmondása szerint már egészen kiskoromban kimentem a mezőre, és a madaraknak prédikáltam. Ezt nehezen hiszem el, arra azonban emlékszem, hogy a plüssmackómat beültettem az ágy sarkába, és Jónás történetéről prédikáltam neki.
Nagymamám már akkor a gyülekezet elé állított igét hirdetni, amikor még olvasni sem tudtam. Később azért akartam megtanulni olvasni, hogy én is fel tudjak olvasni a Bibliából, és ne csak a nagymamámtól megtanult igeverseket idézzem az igehirdetésben. Egy idő után a vezetők, a prédikátorok és a közösség elöljárói is meglátták bennem ezt az elhívást, és végül én lettem az egyik legfiatalabb lelkipásztor, akit szolgálatba állítottak, és nagyon fiatalon országos vezető is lettem.
Tapasztalatod szerint melyek a legnagyobb örömök és legnagyobb kihívások a lelkipásztori szolgálatban?
A lelkipásztori szolgálat legnagyobb kihívásai, de a legnagyobb örömei is az emberek. A lelkipásztor a szolgálata során sokféle emberrel, nyomorúsággal, ellenállással, lelkesedéssel és ambícióval találkozik. Ez tud nehézséget, sokszor csalódást is okozni, ugyanakkor nagyon sok öröm is van benne. Amikor az ember látja a változásokat, hogy velünk együtt ők is alakulnak, szentebbek, krisztusibbak lesznek, amikor látom, hogy csodák történnek az életükben, és hogy azok az emberek, akik eddig megkötözöttek voltak, szabadok lesznek Krisztusban – sőt, nem csak szabadok lesznek, hanem mások számára is a szabadulás reményét hirdetik –, ez egy csodálatos dolog.
A gyülekezeti szolgálat mellett a világiak között való forgolódás is nagyon sok örömet okoz nekem. Én mindig megragadtam, és a mai napig megragadom a lehetőséget, hogy beszéljek az emberekkel, akárhol is vagyok. Van, hogy csak annyi idő áll rendelkezésemre, amíg sorban állok és kiszolgál a pultos, de mindig meg kell gondolni, hogy abban a pár percben mit mond az ember. Lehet nagyon jelentéktelen dolgot mondani, de kérhetjük az Urat, mielőtt elindulunk otthonról, hogy adjon nekünk olyan lehetőséget, ahol elmondhatunk egy-egy mondatot, ami azon a napon, annak az embernek pont jelenteni fog valamit.
Úgy gondolom, hogy legalább ugyanakkora élmény, mint a gyülekezeti szolgálat, minden hívő embernek megélni az életét a világban. Mindannyian Krisztus tanúi vagyunk, csak van, aki a szószék mögött áll, és van, akinek pedig az a lehetőség adatott meg, hogy többet szolgálhasson az emberek között.
Több évtizede végzed ezt a szolgálatot, hogy látod, mennyit változott a kezdetek óta a pünkösdi mozgalom?
A pünkösdi mozgalomnak van egy nagy előnye, mégpedig az, hogy mindig meg tud újulni. Legalábbis eddig ezt láttam és ez a reménységem. A Szentlélekre figyelés benne van a teológiánkban, ezért amikor újabb karizmatikus mozgalmak, ébredések jönnek, azt vettem észre, hogy a pünkösdi mozgalom magához öleli ezeket.
Minden ébredés olyan, mint a feltörő forrás. Általában nem tiszta vizet hoz magával rögtön, hanem először felszínre jönnek a kövek, a sár, egy kicsit még zavaros talán, de mégis forrás, és valami új lesz belőle. Így jött be a pünkösdi mozgalomba a dicsőítés, a jóértelemben vett tanítványság, az apostolság és sorolhatnánk tovább.
Ugyanakkor negatív értelemben is változott, mert a vallásosság, a kegyesség látszata mindig könnyebb, mint kiszolgáltatva lenni a Szentléleknek. Ezért nagyon könnyen elmehetünk a világ irányába, a világ gondolkodása felé, így ilyen értelemben vissza kellene térnünk az alapokhoz, a forráshoz.
Szerinted hogyan vélekedne a nagymamád a pünkösdi mozgalom mai állásáról? Mi az, amit ma is fontosnak tartana, és amit érdemes lenne visszahozni a kezdeti időkből?
Szerintem kicsit úgy lenne vele, mint ahogy én – bizonyos dolgok miatt sírna, bizonyos dolgok miatt pedig örülne.
Ahogy ismertem a nyitottságát, egészen biztos vagyok benne, hogy nagyon vidáman dicsőítene, de szomorú lenne amiatt, hogy manapság van egy olyan elképzelés, miszerint a dicsőítés során és a gyülekezetben eltöltött órákban akarunk bejutni az Úr jelenlétébe. Elég nagy baj, ha nem voltam benne már akkor, amikor az ágyamban voltam, amikor fölébredtem, illetve amikor elindultam és a buszon utaztam. A dicsőítés jó dolog, ha nem csak ebből áll az Úrral való kapcsolódásunk.
A másik dolog, hogy a régi időkben sokszor akár egy órán át is imádkoztak a hívek, most pedig előfordul, hogy 10-15 percet sem tudunk imádságban tölteni. Ilyen szempontból nem ismerne rá a nagymamám a pünkösdi gyülekezetekre, mert régen a kitartó és buzgó imádság volt rá jellemző. Most sokszor se nem buzgó, se nem kitartó. Azokban az időkben munka mellett, fáradtan, akár éjszakákat imádkoztak át a testvérek, mert nem volt máskor idejük rá. Emlékszem egyszer egy bányász ember munka után jött egyenesen a gyülekezetbe, és egy gombostűt adott a mellette ülő testvérnek, hogy azzal bökje meg, ha esetleg elaludna. Most néha unalmunkban alszunk el az alkalmakon, nem azért, mert annyira fáradtak lennénk. Sokszor keressük a kifogásokat, hogy miért ne menjünk el vasárnap az alkalomra – túl meleg van, túl hideg van, esik az eső, stb. –, és amikor erre a bányász emberre gondolok, mindig elszégyellem magam. Fáradt volt, mégis az első útja egyenesen a gyülekezetbe vezetett.
Természetesen ez mind önkritika is, nekem is van mit tanulnom az elődöktől.
Végezetül pedig, mit üzennél a mai generációnak a pünkösdi mozgalom örökségéről?
Érdeklődjenek, hogy milyen volt a pünkösdi mozgalom, milyenek voltak a pünkösdiek régen. Biztos, hogy nagyon sok negatívummal, de nagyon sok pozitívummal is fognak találkozni. A negatívumok szolgáljanak arra, hogy óvják őket attól, hogy ne járják meg még egyszer ugyanazt az utat. A pozitív dolgok pedig, melyek azért többségben vannak, lelkesítsék őket arra, hogy ők is meg akarják élni azokat a saját életükben. Úgy gondolom, hogy nekünk és az új generációnak is meg kell újulnia az imádkozásban, a közösséggyakorlásban, a szolgálatban és Krisztus hirdetésében.
[1] 2Móz 15,20
[2] Smith Wigglesworth brit evangélista, aki igen nagy hatással volt a pünkösdi mozgalom alakulására. A hit apostolának is nevezték.
(Opauszki Elizabeth, idejeelhinnedmagazin.hu)