80 éve fogadták e a Benes-dekrétumot

• 

1945. augusztus 2-án Edvard Benes csehszlovák elnök aláírta a 33. számú elnöki dekrétumot, amely a szlovákiai magyarság számára a legsúlyosabb következményekkel járó megkülönböztető intézkedést jelentette. Nyolcvan évvel később ez a jogszabály – és vele együtt a kollektív bűnösség elve – még mindig hatályban van, mély sebeket hagyva a felvidéki magyarok lelkében.

Miközben a potsdami konferencia résztvevői éppen befejezték tanácskozásaikat, Csehszlovákiában megszületett az egyik legdrámaibb következményekkel járó jogszabály. A 33. számú Benes-dekrétum az ország területén élő németek és magyarok kollektív bűnösségét rögzítette.
Ez a rendelet – amely híven követte az 1945. április 5-én kihirdetett kassai kormányprogram szellemét – a nyugdíj és más állami járadékok megvonását, az állami alkalmazásból való elbocsátást vonta maga után. Betiltották a magyar nyelv használatát a közéletben, kizárták a magyar hallgatókat az egyetemekről, feloszlatták a magyar kulturális egyesületeket, befagyasztották a magyarok bankbetétjeit.

A kollektív bűnösség doktrínája
A Benes-dekrétumok összesen 143 elnöki rendeletet jelentettek, amelyek a második világháború utáni csehszlovák államiságot alapozták meg. Ezek közül 13 jogszabály rögzítette közvetlenül a német és magyar kisebbség kollektív bűnösségét. Az 1945. május 19-én kiadott 5. számú dekrétum pontosan meghatározta, kiket kell német vagy magyar nemzetiségűnek tekinteni: „azokat a személyeket, akik az 1929 óta tartott bármelyik népszámláláskor német vagy magyar nemzetiségűeknek vallották magukat”.
A kollektív bűnösség elvének alkalmazása összeegyeztethetetlen volt az emberi jogokkal, ellentétes a nemzetközi jog általános elveivel, a diszkrimináció és a kényszermunka tilalmával, továbbá a tulajdon sérthetetlenségének elvével. Ennek ellenére mind Csehország, mind Szlovákia jogrendje részének tekintette/tekinti ezeket a dekrétumokat.

A reszlovakizáció kényszere
A magyarság megtörésének egyik legrafináltabb eszköze a reszlovakizáció volt. A gyakorlatban ez azt jelentette, hogy a magyaroknak lehetőséget adtak arra, hogy magukat szlováknak vallják, ezzel mentesülve a deportálástól és a kitelepítéstől, valamint visszaszerezve állampolgári jogaikat.
A fenyegetőleg fellépő hatóságok egyszerű választást kínáltak: vagy szlováknak vallják magukat, vagy felkerülnek a deportálandók listájára. Több mint háromszázezer magyarnak kellett szembenéznie ezzel a brutális dilemmával.
A kényszer szülte reszlovakizációs nyilatkozatokat végül csak 1954-ben érvénytelenítették.

Marhavagonok a fagyos télben
A dekrétumok gyakorlati végrehajtása szörnyűséges formákat öltött. 1945–46 telén mintegy 40-45 ezer magyart deportáltak fűtetlen marhavagonokban a csehországi Szudéta-vidékre, ahol kényszermunkára fogták őket. A deportáltak gyakran hetekig utaztak embertelen körülmények között, sokszor fűtés és megfelelő élelem nélkül.
Arra gondoltunk, hogy úgy visznek bennünket, mint korábban a zsidókat – emlékezett vissza Kreftné Szovics Gabriella, aki családjával együtt 1946-ban került a kitelepítettek közé. A csehországi kényszermunka-táborok viszontagságai mélyen a lelkekbe vésődtek.

A kényszerű lakosságcsere
1946 februárjában Budapesten aláírták a magyar-csehszlovák lakosságcsere-egyezményt, amely elméletben kölcsönös volt, a gyakorlatban azonban egyoldalú kitelepítést jelentett. A csehszlovák hatóságok annyi magyart telepíthettek át Magyarországra, amennyi szlovák önként jelentkezett áttelepülésre a szomszédos országból.
Április 12-én indult el az első „magyar vonat” – ez a dátum lett a felvidékről kitelepítettek emléknapja. 1949. június 5-ig, amikor az utolsó szerelvény is elhagyta a Felvidéket, összesen 89 660 magyart hurcoltak el szülőföldjükről. Ezzel szemben Magyarországról csak 73 273 szlovák települt át, ráadásul önkéntesen.

A magyar tömb szétverése
A kitelepítések stratégiai célja a dél-felvidéki magyar etnikai tömb megbontása volt. A csehszlovák hatóságok tudatosan a legmódosabb rétegeket és az értelmiséget jelölték ki áttelepítésre, ezzel a magyar közösséget máig ható következményekkel „fejezték le”.
Felsőszeli példája jól mutatja ezt a stratégiát: a közel négyezer lakosú, 90 százalékban magyar faluból a hatóságok mintegy 3800 embert deportáltak, miután a többség elutasította a „reszlovakizálódást”. A település magyar jellege így egyetlen csapásra megtört.

A trauma öröksége
1945 elejétől 1949 közepéig mintegy 200 000 magyar hagyta el a Felvidéket. A Benes-dekrétumok negatív „eredményei” az 1950. évi népszámlálás adataiban tükröződtek: a szlovákiai magyarság hivatalos lélekszáma ekkor érte el a mélypontot, 367 733 főt.
Az 1948. október 25-i törvény hűségeskü letétele után visszaadta ugyan a magyar nemzetiségűek állampolgárságát, de a trauma mélyen beivódott a közösség tudatába. Alig van olyan felvidéki magyar család, amelyet ne érintett volna ez a borzalom. A felvidéki közösség a mai napig hordozza ennek nyomát.

A XXI. századi következmények
A Benes-dekrétumok hatályon kívül helyezését és az elkobzott vagyonok visszaadását a kommunizmus összeomlása után sem Csehszlovákia, sem az 1993-ban létrejött Cseh Köztársaság és Szlovák Köztársaság nem tűzte napirendre. A szlovák parlament 2007. szeptember 20-án határozatban szögezte le, hogy a dekrétumokból „eredő jogi- és tulajdonviszonyok megkérdőjelezhetetlenek, érinthetetlenek és megváltoztathatatlanok”.
A gyakorlatban azonban a dekrétumokra még ma is hivatkoznak. 2009-ben a szlovák Állami Erdőgazdaság a dekrétumokra hivatkozással akart egy 35 hektáros erdőterületet elkobozni. 2020-ban az Emberi Jogok Európai Bírósága kimondta, hogy az eljárás igazságtalanul zajlott.
Ugyanebben az évben az épülő pozsonyi körgyűrű építésekor több földterületet akartak kárpótlás nélkül kisajátítani arra hivatkozással, hogy azokat már 1945-ben el kellett volna venni a magyar nemzetiségű tulajdonosoktól.

Európai aggodalmak
Az Európa Tanács Kisebbségi Keretegyezményének Tanácsadó Bizottsága 2022 júniusában arról számolt be, hogy fennáll a gyanú, miszerint a szlovák hatóságok még mindig alkalmazhatják a Benes-dekrétumokat.
A dekrétumok összeegyeztethetetlenek az Európai Unió Alapjogi Chartájával, mégis a lisszaboni szerződés keretein belül is hatályban maradhattak. Ez a paradoxon jól mutatja, mennyire mélyen gyökereznek a történelmi sérelmek az európai jogrendben.
(index.hu)