Milyen az élet napjainkban a Kárpátalján?
Egy szemtanú, Zolcer János írása a Kárpátaljai helyzetről: "Idén végigjártam a Kárpát-medence magyarlakta országait. Márciusban egy hetet töltöttem el a kárpátaljai magyaroknál is. Láttam falvakat, városokat; óvodákat, egyetemeket; beszéltem politikusokkal és munkásokkal; katonákkal, civilekkel; magyarokkal, ukránokkal,oroszokkal. (Mindhárom nyelvet beszélem, értem.) Nos, mi ma a valós helyzet Kárpátalján? A helyzet ma Kárpátalján kegyetlen! A magyar sors még ennél is kegyetlenebb!
Éjjel szól a sziréna, a temetőben katonasírok tornyosulnak, a legény elmenekül, az érett férfi bujdosik, az asszony gürcöl meg sír, a magyar határőr kiönteti a gyereknek szánt kocsonyát, és egyre gyakoribb a kérdés: melyik is a mi zászlónk? A kérdés jogos, mert a kárpátaljaiaknak volt az elmúlt 100 év során a legtöbb zászlajuk. Tartoztak a Monarchiához, Csehszlovákiához, Magyarországhoz, Szovjetunióhoz, Ukrajnához.
– Pedig a sok „utazás” helyett mi itt sohamásra nem vágytunk, mint nyugalomra és békére – mondta nekem egy idős férfi a kettévágott falu, Szelmenc utcáján. – Ma sem arra lenne szükségünk, hogy a hivatalban a feliratok magyarul meg ukránul is egyforma betűmérettel legyenek kiírva, hanem béke kellene ide, béke, béke, de nagyon. Ha béke lenne, mindenünk meglenne.
Béke pedig sajnos Kárpátalján nincs.
Már jó három éve dúl a háború. Már jó három éve rohamosan fogy Kárpátalja magyar lakosainak száma. A háború előtt még 150 ezren lehettek, mára talán maradt 50 ezernyi magyar. Hová lett 100 ezer ember? Aki csak tehette elköltözött Magyarországra. Néhány száz vagy ezer férfi láthatatlanná vált, bujdosik a behívó elől,a 17–18 év közöttiek elszöktek Magyarországra, mielőtt katonasorba vennék őket.
Az utcákon gyerekeket meg aggastyánokat látni, meg nőket és amputált kezű, lábú embereket.
Szomorú sors, kegyetlen sors, annak is,aki maradt, meg annak is, aki elment. A nemzetünknek egy része eltűnőben, kiveszőben van.
A kárpátaljai magyarság a megszűnés határára került. És mindehhez Magyarország tettlegesen segítséget nyújt. Igen, nemcsak tétlenül nézi, hanem még hathatósan segít is abban, hogy a háború ne érjen véget, hogy az ottaniaknak a béke elérhetetlen legyen, s ezért minél többen elmeneküljenek szülőföldjükről. Az ott maradottakat meg azzal kecsegteti, hogy, türelem, rövidesen bevonul a magyar hadsereg Kárpátaljára, ahogyan azt tette 1939. március 15-én is!”.
Igen, kérem, ez itt nem elírás, nem vicc!
Ott jártamkor sokszor, sok helyütt feltették nekem a kérdést: „Mikor jöttök már?”
Előbb nem értettem, aztán kifejtették: Az a hír járja, hogy rövidesen bevonulnak a magyarok, már magyar zászlókat is osztogatnak, és újra Magyarország leszünk!
Kicsit játszadozzunk a gondolattal: Kárpátalján a háborús bevándorlókkal együtt közel 2 milliónyian laknak. Ebből 50 ezer
a magyar. A többiek ukránok, oroszok, románok, ruténok, szlovákok, cigányok, németek, zsidók, beloruszok. Ebből az ukrán anyanyelvűek 1,4 millióan vannak. De semmi gond, tanuljon meg mindenki magyarul, ha már az új zászló magyar lesz.
Egyébként ez sem vicc, mert Munkács magyar nyelvű középiskolájának 300 diákja közül 250 ukrán. Mivel alig beszélnek magyarul, a pedagógusok 2 nyelven oktatnak: ukránul és magyarul. A magyar nyelv tanulásának ma több oka is van.
Egyrészt Budapest csak 300 km-re van (Kijev közel 800 km), ezért mehetnek majd Pestre egyetemre. Másrészt, ha a gyereke tud néhány szót magyarul, akkor megkaphatja a magyar útlevelet (meg a szülők is), így máris nyitva áll egy kapu, ha idáig is elérne a háború.
Kárpátalján ma a nyelvtörvény szerint, ahol a lakosság 10%-a fölötti a magyarok száma, ott lehet magyar tanítási nyelvű iskola. Munkácson lakik 150 ezer ember, ebből kb. 2 ezer magyar. Ez ugye alig 1,5%. Mégis van 2 magyar középiskola. Hogyan?
Ahogy leírtam: ukrán diákokkal. Ennyit hát az „átkozott” ukrán nyelvtörvényről!
Szóval, van, aki a magyar bevonulásban hisz, van, aki önkéntesként bevonul katonának, meg van, aki 3 éve napot sem
látott, mert a pincében bujkál.
Meg van az Anya, aki egy ezer lakosú határmenti faluban tanítónő, gyámolítja 2 szülőjét, neveli 2 kiskorú gyermekét, bújtatja férjét, és imádkozik a Debrecenbe menekült 19 éves fiú gyermekéért.
Az Anya elmesélte nekem az elmúlt hétvégén átélt szívszorító történetet. Íme a kárpátaljai sors, a háború, a kierőszakolt
politikai helyzet egyik “mellékterméke”.
Az Anya kéthetente elutazik Debrecenbe, hogy vigyen a fiúnak tiszta ruhát, pénzt, élelmet. Legutoljára kocsonyát kért a gyerek. Az Anya megfőzte, becsomagolta, hűtőtáskába tette. Hajnali 5-kor kelt, az ukrán határon simán és gyorsan átjutott,
mint mindig. Aztán a néhány száz méternyi senki földjén gyalogolva azért imádkozott, hogy „jó” magyar vámost fogjon ki, mert egyébként baj lesz a kocsonyával. Sajnos, nem volt szerencséje. Hosszú ideig, jó óra hosszát tartott az útlevélvizsgálat, majd jött a mogorva, pökhendi vámos.
Előbb elkérte az útlevelét. Az Anya büszkén mutatta a magyar hivatalos okmányt. Aztán jött a kérdés: Mi van a táskában?
– Kocsonya, a gyerek... – mondta volna az Anya, de a vámos a szavába vágott: –Élelmiszert nem lehet bevinni: kidobni
vagy vissza lehet fordulni!
Az Anya sírni kezdett, a vámos az útlevéllel hadonászott: – Kidobni! – kiabálta, hogy a sorban álló többi anya is hallja és értsen a szóból. Ugyanis ilyenkor, szombaton anyák tömege kelne át a határon, hasonló céllal: meglátogatni elmenekült gyermekét, férjét. Legtöbben visznek magukkal egy kis hazai elemózsiát, bízva a vámosi jóindulatban.
Ami gyakran bejön, és gyakran nem. Most ez utóbbi történt.
A magyar Anya, magyar útlevéllel, kénytelen-kelletlen, zokogva kidobja a kocsonyát. A kuka már tele elkobzott étellel. A hercehurca miatt lekési a vonatot, 3 órát várakozik, majd dél is elmúlik, mire Debrecenbe ér. Útközben azon gondolkozott, mit is mondjon a fiúnak: miért nem hozott kocsonyát? Mondja meg az igazat? De hát ez szégyen, hogy a magyar vámos így kibabrált vele. Ezt ő, az Anya, magyar útlevéllel, szégyelli a fia előtt. Inkább azt találja ki, hogy nem kapott megfelelő húst, majd két hét múlva hoz kocsonyát. Aztán siet vissza, hogy estére otthon főzhessen vacsorát a többieknek. Hazafelé szintén töpreng, mit mondjon a férjének? Hogy a gyereknek nagyon ízlett a kocsonya, vagy mondja el az igazat. Szégyen a hazugság, de a megalázó igazság még nagyobb szégyen. A cél érdekében otthon is hazudni kényszerült. Szánja-bánja, hogy hazudott, pedig ő semmi mást nem akart – ebben az áldatlan háborús időben, amikor minden a feje tetején áll, amikor mindenki az életéért küzd, amikor az emberi jóindulat kis fényt vihetne a sötét mindennapokba – csak egy tál kocsonyát vinni az anyaországba szakadt gyermekének.
Egyetlen egy tál kocsonyát!
És ezt sem lehetett! Hát miféle világ ez?
– Melyik is a mi zászlónk? – kérdezte az Anya. – A szovjet, az orosz, az ukrán,a magyar...? Ha a magyar a miénk, akkor
háborúban miért nincs legalább ennyi kivétel, hogy kocsonyát adhassak a gyermekemnek. Nekem nem új nyelvtörvény
kell, hanem béke, ahol egy tál kocsonya is „átmehet” a határon.
Utóirat: Múlt héten Erdélyben, Romániában voltam. Vittem magammal kolbászt. Visszafelé hoztam magammal
mics-et, fürjet. Mentem, jöttem, határőrt sem láttam. Persze, Románia már EU, Schengen.
Aztán itthon a postaládámban a kampány-levél: szavazzak, hogy Ukrajna ne legyen (lehessen) EU-tag! A tagságot 27
tagországból csak egyetlen ország, Magyarország nem támogatja. Tehát csak mi ellenezzük, hogy a kárpátaljai magyarok
szabadon jöhessenek az anyaországba.
Szegény Anya! A kocsonyája továbbra is Ukrajnában marad. A fia meg Magyarországon. Ő meg a kételyek között: melyik
is a mi zászlónk?"
Zolcer János
(A cikk a Bécsi Napló-ban jelent meg és a szerző engedélyével lett közölve a facebookon...)