XIV. Leó pápa: Egyedül a szeretet elfogadása vezet az üdvösséghez

• 

Szeptember 3-án délelőtt a Szentatya a Szent Péter téren tartotta az általános kihallgatást, melynek keretében folytatta a Jézus Krisztus, a mi reménységünk című jubileumi katekézissorozatot. Olasz nyelvű mai beszédének témája: A keresztre feszítés – „Szomjazom” (Jn 19,28). Az alábbiakban XIV. Leó pápa teljes katekézisének fordítását közreadjuk.

Kedves testvéreim!

A szenvedéstörténet középpontjában, Jézus életének legfényesebb s egyben legsötétebb pillanatában János evangéliuma két szóra irányítja figyelmünket, melyek rendkívül mély misztériumot rejtenek: „Szomjazom” (Jn 19,28), és rögtön utána: „Beteljesedett” (Jn 19,30). Utolsó, de egy egész életet hordozó szavak, melyek feltárják Isten Fia egész létezésének értelmét. A kereszten Jézus nem győztes hősként jelenik meg, hanem a szeretet koldusaként. Nem prédikál, nem ítél el, nem védekezik. Kér, alázatosan kéri, amit egymagában nem tud megadni önmagának.

A Megfeszített szomjúsága nem csupán egy megtépázott test fiziológiai szükséglete, hanem mindenekelőtt egy mély vágy kifejeződése: a szeretet, a kapcsolat, a közösség utáni vágyé. Ez egy olyan Isten néma kiáltása, aki, mivel mindenben osztozni akart emberi létállapotunkban, engedi, hogy ez a szomjúság is átjárja. Olyan Isten, aki nem szégyell könyörögni egy kortyért, mert ezzel a tettel azt üzeni nekünk, hogy a szeretetnek ahhoz, hogy igaz legyen, meg kell tanulnia kérni is, és nem csak adni.

Szomjazom, mondja Jézus, s ezzel kinyilvánítja emberségét, s a mi emberségünket is. Egyikünk sem elég önmagának. Senki sem menekülhet meg egyedül, senki sem üdvözülhet egyedül. Az élet nem akkor „teljesedik be”, amikor erősek vagyunk, hanem amikor megtanulunk kapni. S Jézus éppen ebben a pillanatban, miután egy idegen ember kezéből ecettel átitatott szivacsot kap, kijelenti: beteljesedett. A szeretet rászorulóvá tette magát, s éppen ezáltal vitte beteljesedésre művét.

Ez a keresztény paradoxon: Isten nem azzal üdvözít, hogy cselekszik, hanem azzal, hogy hagyja, hogy neki tegyenek valamit. Nem azzal, hogy erővel legyőzi a rosszat, hanem azzal, hogy egészen elfogadja a szeretet gyengeségét. A kereszten Jézus arra tanít bennünket, hogy az ember nem a hatalomban valósítja meg önmagát, hanem a bizalommal teli nyitottságban a másik felé, még akkor is, ha az ellenséges velünk szemben. Az üdvösséget nem autonómiánk által nyerjük el, hanem azzal, hogy alázatosan elismerjük szükségünket, és szabadon ki tudjuk fejezni.

Ember voltunk beteljesedése Isten tervében nem erőkinyilvánítás, hanem bizalmi gesztus. Jézus nem egy váratlan beavatkozással üdvözít, hanem azzal, hogy kér valamit, amit ő egyedül nem tud megadni önmagának. És itt nyílik kapu az igazi reményre: ha Isten Fia is úgy döntött, hogy nem elég önmagának, akkor a mi szomjunk – a szeretetre, az értelemre, az igazságosságra való szomjunk – sem a kudarcnak, hanem az igazságnak a jele.

Ezt a látszólag oly egyszerű igazságot nehéz elfogadni. Olyan korban élünk, amely az önállóságot, a függetlenséget, a hatékonyságot, a teljesítményt jutalmazza. Az evangélium viszont azt mutatja nekünk, hogy emberségünk mércéje nem az, hogy mit tudunk megszerezni, hanem az, hogy képesek vagyunk-e engedni, hogy szeressenek és – ha kell – segítsenek.

Jézus annak megmutatása által üdvözít bennünket, hogy kérni nem méltatlan, hanem felszabadító. Ez az út ahhoz, hogy előlépjünk a bűn rejtekéből és újra belépjünk a közösség terébe. A bűn kezdettől fogva szégyent kelt. De a megbocsátás, az igazi megbocsátás akkor születik, amikor szembe tudunk nézni szükségünkkel, és nem félünk többé attól, hogy elutasítanak bennünket.

Jézus szomjúsága a kereszten tehát a miénk is. Ez a sebzett, még mindig élő vizet kereső emberség kiáltása. S ez a szomjúság nem eltávolít bennünket Istentől, hanem egyesít vele. Ha van bátorságunk ezt elismerni, akkor felfedezhetjük, hogy a gyarlóságunk is mennybe vezető híd. Pontosan a kérésben – és nem a birtoklásban – nyílik meg a szabadság útja, mert nem teszünk többé úgy, mintha elegendők lennénk önmagunknak.

A testvériségben, az egyszerű életben, a szégyen nélküli kérésnek és a számítás nélküli adásnak a művészetében olyan öröm rejtőzik, amelyet a világ nem ismer. Olyan öröm, amely visszavezet bennünket létünk eredendő igazságához: arra alkotott teremtmények vagyunk, hogy szeretetet adjunk és kapjunk.

Kedves testvéreim, Krisztus szomjúságában felismerhetjük minden szomjúságunkat. És megtanulhatjuk, hogy nincs emberibb, nincs istenibb, mint tudni kimondani: szükséget szenvedek. Ne féljünk kérni, különösen akkor, amikor úgy érezzük, hogy nem érdemeljük meg. Ne szégyelljük kinyújtani kérő kezünket. Éppen itt, ebben az alázatos gesztusban rejlik az üdvösség.

XIV. Leó pápa felhívása az általános kihallgatás végén:

Drámai hírek érkeznek Szudánból, különösen Dárfúrból. El Fasherben számos civil rekedt a városban, a nélkülözés és az erőszak áldozatai. Tarasinban egy pusztító földcsuszamlás nagyon sok ember halálát okozta, fájdalmat és kétségbeesést hagyva maga után. Tetőzi a helyzetet, hogy a kolera terjedése fenyeget több százezer, már amúgy is megnyomorított embert. Közel vagyok a szudáni lakossághoz, különösen a családokhoz, a gyermekekhez és a lakóhelyüket elhagyni kényszerült emberekhez. Imádkozom az összes áldozatért. Sürgető felhívást intézek a vezetőkhöz és a nemzetközi közösséghez, hogy biztosítsák a humanitárius folyosókat, és tegyenek összehangolt válaszlépéseket ennek a humanitárius katasztrófának a megállítására. Itt az ideje, hogy a felek komoly, őszinte és inkluzív párbeszédet kezdjenek, hogy véget vessenek a konfliktusnak, és visszaadják a reményt, a méltóságot és a békét Szudán népének.

Ajándék BMW motor Leó pápának, melynek ára a madagaszkári gyermekeket segíti

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: Vatican Media

Magyar Kurír