XIV. Leó pápa: Krisztus gyógyulást hoz korunk elterjedt betegségére, a szomorúságra
Október 22-én délelőtt a Szentatya a kedvezőtlen időjárás ellenére a Szent Péter téren tartotta az általános kihallgatást, amelynek keretében folytatta a Jézus Krisztus, a mi reménységünk című jubileumi katekézissorozatát. Mai beszédének témája: Krisztus feltámadása mint az ember szomorúságára adott válasz. Az alábbiakban XIV. Leó pápa teljes katekézisének fordítását közreadjuk.
Kedves testvéreim, jó napot kívánok, Isten hozott mindnyájatokat!
Jézus Krisztus feltámadása olyan esemény, amelyet sosem lehet eleget szemlélni és elég mélyen átelmélkedni: minél mélyebben foglalkozunk vele, annál inkább lebilincsel bennünket, mint egy vakító, mégis lenyűgöző fény. Ez az életnek és az örömnek olyan kitörése volt, amely az egész valóság értelmét megváltoztatta: negatívból pozitívvá tette, ámde nem látványosan, még kevésbé erőszakosan történt, hanem szelíden, rejtetten, mondhatni alázatosan.
Ma arról elmélkedünk, miként gyógyíthatja Krisztus feltámadása korunk egyik betegségét: a szomorúságot. A szomorúság – ez a mindent átható és elterjedt kór – sok ember mindennapjait kíséri. Az ember bizonytalanságot érez, olykor mély kétségbeesést, mely elárasztja belső világát, s mintha eloltaná benne az öröm legkisebb szikráját is.
A szomorúság megfosztja életünket értelmétől és erejétől, így életünk irány és cél nélküli tengődéssé válik. Ez a ma oly gyakori tapasztalat eszünkbe juttatja Lukács evangéliumának híres elbeszélését az emmauszi tanítványokról (vö. Lk 24,13–29). Csalódottan és csüggedten mennek el Jeruzsálemből, maguk mögött hagyják a Jézushoz fűzött reményüket, akit keresztre feszítettek és eltemettek. A történet bevezető részében ez az epizód az emberi szomorúság paradigmájaként jelenik meg: eltűnik a cél, amelybe annyi energiát fektettek, és megsemmisült mindaz, ami életük lényegének tűnt. Reményük szertefoszlott, és csüggedtség telepedett szívükre. Minden összeomlott rövid idő alatt: pénteken és szombaton, események drámai egymásutánjában.
A paradoxon valóban jelképes: ez a szomorú, a vereség fájdalmát hordozó visszatérés a mindennapokba éppen a világosság győzelmének, a beteljesedett húsvét napján zajlik.
A két férfi hátat fordít a Golgotának, a keresztre feszítés rettenetes színhelyének, amely még mindig elevenen él szemükben és szívükben. Minden elveszettnek tűnik. Vissza kell térniük korábbi életükhöz, lesütött szemmel, remélve, hogy senki sem ismeri fel őket.
Egyszer csak egy vándor szegődik a két tanítvány mellé, talán egy a sok zarándok közül, akik a húsvétra felmentek Jeruzsálembe. Ő a feltámadt Jézus, de ők nem ismerik fel. A szomorúság elhomályosítja tekintetüket, elfelejteti velük az ígéretet, amelyet a Mester többször is elmondott: hogy meg fogják ölni, de a harmadik napon feltámad. Az idegen odalép hozzájuk, és érdeklődik, miről beszélgetnek. A szöveg azt mondja, hogy ők „szomorú arccal megálltak” (Lk 24,17). Az itt használt görög melléknév teljes szomorúságot jelent: arcukon a lélek bénultsága tükröződik.
Jézus meghallgatja őket, hagyja, hogy kiadják magukból csalódottságukat. Majd nyíltan és határozottan megfedi őket: „Ó, ti balgák, milyen nehezen tudjátok elhinni, amit a próféták jövendöltek” (Lk 24,25), és az Írások alapján kimutatja, hogy a Messiásnak szenvednie, meghalnia kellett és fel kellett támadnia. A két tanítvány szívében ismét fellobban a remény tüze, és amikor leszáll az este, és elérik úti céljukat, meghívják titokzatos társukat, hogy maradjon velük.
Jézus elfogadja a meghívást, és asztalhoz ül velük. Majd kézbe veszi a kenyeret, megtöri és odanyújtja nekik. Ebben a pillanatban a két tanítvány felismeri…, de ő azonnal eltűnik szemük elől (vö. Lk 24,30–31). A kenyértörés mozdulata felnyitja szívük szemét, és újra megvilágosítja kétségbeeséstől elhomályosult tekintetüket. Ekkor minden világossá válik: a közösen megtett út, a gyengéd, mégis erőteljes szó, az igazság fénye. Azonnal öröm tölti el őket, újra erő járja át fáradt tagjaikat, a múlt emléke újra a hála forrásává lesz. Sietve visszatérnek Jeruzsálembe, hogy mindent elmeséljenek a többieknek.
„Valóban feltámadt az Úr” (Lk 24,34). Ebben a valóban határozószóban emberi történelmünk biztos beteljesedése tükröződik. Nem véletlen, hogy ez az az üdvözlés, amellyel a keresztények húsvét napján egymást köszöntik.
Jézus nem szavakban támadt fel, hanem tényekben: saját testével, amely megőrzi a szenvedés nyomait: örök pecsétjeként irántunk tanúsított szeretetének. Az élet győzelme nem üres szó, hanem valóságos, konkrét tény.
Az emmauszi tanítványok váratlan öröme legyen gyengéd figyelmeztetés számunkra, amikor utunk nehézzé válik. A Feltámadott az, aki alapjaiban változtatja meg látásmódunkat, és reménnyel tölti el szomorúságtól üres szívünket.
A szív útjain a Feltámadott ott van velünk és értünk. Tanúsítja, hogy a halál vereséget szenved, hirdeti, hogy az élet győz, a Golgota sötétsége ellenére is. A történelem még sok jóban reménykedhet.
A Feltámadás felismerése azt jelenti, hogy új szemmel tekintünk a világra: visszatérünk a fényhez, hogy felismerjük az Igazságot, aki megváltott és megvált bennünket. Testvéreim és nővéreim, maradjunk éberek nap mint nap a feltámadt Jézus húsvétjának csodálatában! Egyedül ő teszi lehetővé a lehetetlent!
Fordította: Tőzsér Endre SP
Fotó: Vatican Media
Magyar Kurír