Négy éve háború – néhány tény és egy evangéliumi figyelmeztetés
Négy éve, 2022. február 24-én támadta meg a putyini Oroszország egyszerre több irányból is Ukrajnát, hogy azt elfoglalja, ott orosz bábállamot hozzon létre, és végül egyesüljön vele (ahogy Belorussziával is tervezte). Nem ez volt azonban Putyin háborújának kezdete és nem is a Krím-félsziget és Ukrajna egy részének 2014-es elfoglalása.
A kezdet valószínűleg 1994 december 15., amikor Magyarországon aláírják azt a dokumentumot, amiben Oroszország, az Egyesült Államok és Nagy-Britannia írásban garantálta Ukrajna szuverenitását, függetlenségét és határainak sérthetetlenségét, cserébe azért, hogy Ukrajna lemond atomfegyvereiről, azokat átadja Oroszországnak és csatlakozik az atomsorompó-szerződéshez mint nukleáris fegyver nélküli ország. Ettől kezdve Ukrajna sebezhetővé és támadhatóvá válik Oroszország felől.
Putyin soha nem akarta garantálni Ukrajna biztonságát. Ehelyett elkezdte a „hosszú menetelését”, hogy az általa elképzelt mítikus Nagy Oroszország újjáalakítójaként vonulhasson be a történelembe. Elindul a volt szovjet érdekszféra felé, hogy térdre kényszerítse a közép-ázsiai köztársaságokat. Elcsatolja Grúzia és Moldova egy részét és folyamatosan növeli befolyását Kelet-Közép Európában és az egész világon. 2014-ben megszállja a Ukrajna húsz százalékát és Belorussziát kis híján perszonálunióba kényszeríti. Természetesen gond nélkül aláírja a Minszki Egyezményeket 2014-15-ben, hiszen esze ágában sincs betartania ezt a megállapodást sem. Ehelyett készül, fegyverkezik, végül négy évvel ezelőtt újra támadásba lendül – ami egyben az elmúlt évtizedekben a szerződésekre és megállapodásokra épülő békés világrend vízióját is szertefoszlatja.
A háború mérlege eddig több, mint kétmillió halott és sebesült, porrá rombolt városok, ötmillió menekült, mérhetetlen szenvedés, az emberi kegyetlenség újbóli legalizálása, és az antikrisztusi „nagy emberek” felemelkedése szerte a világon.
Oroszország támogatói a hasonszőrű diktátorok országai: Kína, Irán, Észak-Korea – és mérhetetlen szomorúságunkra egyre nyíltabban Magyarország, amely tevőlegesen gátolja a honvédő háborút vívó Ukrajna megsegítését, ezzel szemben minden lehetséges módon támogatja az agresszor Oroszországot. A magyar kormány ennél is többet tesz: szisztematikus munkával feketíti be Ukrajnát és annak vezetőit, és rettenetes módon eléri, hogy hazánk polgárai egy részének szíve teljesen megkeményedett és érzéketlenné vált az ukrán nép szenvedései iránt, sőt őket hibáztatja a háborúért, igazzá téve a hazugságokat és hazugsággá az igazságokat. (Nem mintha Ukrajna mindent jól tett volna. De - hogy egy képpel éljek -, ha nekem vitám van a szomszédommal, akkor neki joga van buldózerrel lerombolni a házam, csak mert nem szimpatikus neki, ahogy élek?)
Ha nyitva tartjuk az eszünk és a szívünk, nem tudunk megrettenés nélkül gondolni erre. A február 23-i, hétfői evangéliumban Jézus arról beszél, hogy a végső időben Isten maga elé állítja ítéletre a nemzeteket - tehát nem csak az egyes embereket, hanem a népeket és nemzeteket is, mert van közös felelősségünk -, és attól függ, hogy hová, a jó vagy a rossz oldalra kerülünk, hogy miként bántunk az üldözöttekkel, a szenvedőkkel, az éhezőkkel. Így tehát nem csak az a veszély áll fent hazánkkal kapcsolatban, hogy a rossz oldalra állva megint „utolsó csatlósokká” válhatunk és a történelem szégyenpadjára kerülünk, hanem az, hogy Isten ítélete sújthat minket, az pedig a végső halálhoz vezethet.
Nem szabad azonban feladnunk a reményt. A magyar katolikus püspöki kar, ha felemásan is, de legalább megszólalt és gyűjtést szervez a szenvedő ukránok megsegítésére. A világhálón még mindig lehet hitelesen is tájékozódni hazánk és a világ eseményeiről. Nem szükségszerű, hogy belesüllyedjünk a hazugságok mocsarába. Nem szükségszerű, hogy kemény szívünk lehúzzon minket a sötétségbe. Még mindig tudunk imádkozni, még mindig tudunk segíteni, Isten kegyelme még nem múlt el felőlünk, még vannak döntési lehetőségek előttünk…
Sipos Gyula