Három mód, amivel akaratlanul rosszat teszünk gyerekeinknek
Közhely, de talán igaz, hogy kevés olyan ember van, aki szándékosan rosszat akarna egy gyereknek. Mégis, dacára a jószándéknak, nem csak egyéni botlásaink vagy tévedéseink mentén árthatunk, hanem társadalmilag elfogadott normák vagy szabályok mentén is.
A gyerekekkel való bánásmód kérdéskörét leegyszerűsíteni akármilyen módon ezért már önmagában hibás elképzelés. Az elvek akkor jók, ha a viszonyulásra, és nem a viselkedésre vonatkoznak. Összegyűjtöttünk három olyan, kevésbé markáns felnőtt viselkedési mintát, amellyel sokat árthatunk, anélkül, hogy rosszat akarnánk, vagy bármelyik szekértábor zászlója alatt esnénk túlzásba.
Nem adunk választ, amikor a gyerek félelemből, kíváncsiságból vagy kapcsolódási vágyból kérdez
Ha ezt így leírva látja egy jószándékú ember, valószínűleg nem kell neki magyarázni, hogy mi ezzel a probléma. A gond csak az, hogy nagyon sokszor nem gondoljuk végig a gyerek mozgatórugóit, amikor leintjük. Akár azért, mert éppen mással foglalkozunk, sietünk vagy ami a rosszabbik eset: meg akarjuk neki tanítani, hogy „hol a helye”. A gyerek, aki kérdez tőlünk, az felnéz ránk. Valamit a világban betöltött helyzetéből fakadóan kér, amit, nekünk jutott a szerep, hogy megadjunk neki.
Ráadásul óriási teljesítmény van az egyszerű gesztus mögött: felismeri, hogy mire van szüksége – akár tudásra, akár megnyugtatásra, akár figyelemre – megfogalmazza azt, és bizalmat szavaz. Amikor nem kap választ, vagy csak annyit, hogy „majd meglátod”, „nem tartozik rád”, „kicsi vagy még ehhez”, „most én beszélek” – vagy: „később elmondom” – de rendszeresen nem mondom el az ígéretet követően soha, akkor fontos nevelésben részesítjük őt. Azt tanítjuk neki, hogy ő nem számít. Hogy nem érdemes segítséget kérni. Hogy szégyellni való, ha fél. Hogy a tudás megosztása keggyakorás. Hogy álljon be a sorba, és csak akkor kérdezzen, ha engedik, nem akkor, amikor kikívánkozik belőle a kérdés.
Megalázzuk, ha véleményünk szerint rosszat tett
Nagyon sokszor nem szándékosan alázzuk meg a gyerekeket – bár sajnos olyan is van, aki ezt nevelési eszköznek tekinti. De számos esetben úgy csúszunk bele ebbe a hibába, hogy észre sem vesszük. Mi lehet árulkodó, hogy nem nevelünk, hanem alázunk?
Először is, ha nem a tettet, hanem az „elkövetőt” minősítjük, „rosszat tettél” helyet „rossz vagy”- ot mondunk, akár szavakkal, akár más módon – a viszonyulásunkkal ezt fejezzük ki. Mert hogyan néz ki, ha egy gyereknek azt közvetítjük: „rosszat tettél”? Elmagyarázzuk neki, hogy ez miért volt rossz és miért fontos, hogy másként viselkedjen adott helyzetben. És hagyjuk a „tudhatná már” típusú szólamot. A gyerek „rossz viselkedése” mögött mindig meghúzódik valamilyen ok, amit, ha felismerve segítünk neki az alázás helyett, azért hálás lesz, és közelebb kerül ahhoz a mentális jólléthez, amelyben a „jó viselkedés” nem ráerőltetett keret, hanem belülről fakadó megnyilvánulás.
Óriási különbség van a szégyen és a megbánás között. A bűntudat üzenete: „rosszat tettem”. A szégyené ellenben: „rossz vagyok”. Aki pedig gyerekként ezt kapja a felnőtt embertől, az olyan szinten beépül az önbecsülésébe, hogy még ha később fel is ismeri és nem ez a meggyőződés irányítja az életét, akkor is kikerülendő sebként hordozza.
A gyerek számára a felnőtt olyan tekintély, ami ellen nincsenek eszközei, hogy megvédje magát. Egy gyerek nem tud legyinteni, különösen a hozzá közelálló, szülői vagy pedagógusi megnyilvánulásra, legyen az bármilyen mértékben káros vagy ostoba. Ha kicsit már idősebb és látszólag tud – akkor sem tud, és ez minimum 14 éves koráig így igaz.
Abba már ne is menjünk bele, hogy – azzal együtt, hogy létezik a jó, a rossz, és vannak szükséges keretek – mennyire szubjektív az, hogy mit tekintünk elfogadhatónak egy gyerek viselkedésében. Alarmírozó lehet, ha olyasmit várunk el tőle, amit felnőttektől vagy idősebb gyerekektől lehetne csupán – mondván, hogy ideje megtanulnia – vagy beleillenie a szervezeti keretekbe. És óvakodjunk attól, hogy kockába kényszerítsük gyerekeinket, mert ezzel lehet, hogy illedelmessé tesszük őt, de megfizetjük az árát: az egyénisége, a kreativitása, a lelki egészsége – összességében jövőbeni lehetőségei bánják. Utóbbi azt jelenti, hogy nem fogja tudni hozzátenni a világhoz azt, amire hivatott volt. Van-e egy nevelőnek fontosabb célja annál, mint hogy a rábízott gyermeket ehhez hozzásegítse?
Felnőttként kezeljük, vagy azért nem mondjuk el neki az igazat az ő szintjén, mert gyerek
Személyiségfejlődésünknek ugyanolyan jellegzetességei vannak, mint fizikai fejlődésünknek. Ahogyan egy csecsemő nem tud járni, ugyanúgy egy óvodáskorú nem tudja, mi az a hazugság, sőt, a világ felfedezésének eszközeként használja azt. Aki gyerekekkel foglalkozik annak kötelessége utána olvasni annak, hogy a mai tudományos álláspont szerint mi várható el a különböző korú gyermekektől, és mi nem. Hogy mit jelent az agresszió egy hároméves esetében és mit jelenthet egy tizenkétéves viselkedésében. Ez az alap, ezzel nem ússzuk meg azt, hogy ha vesszük a bátorságot – vegyük! – egy gyerek nevelésére, akkor ismerjük meg az ő személyes természetét, idegrendszeri érettségét, körülményeit és minden egyebet, ami alapján elvárásokat fogalmazhatunk meg felé, és ami alapján stratégiát készítünk, hogy miként segítsük őt hozzá az elvárásoknak való megfeleléshez.
Egyszerű egy gyereket felnőttként vagy idősebbként kezelni nem csak az elvárások, de akár a kommunikáció vagy a közös tevékenységek megválasztásának szintjén is. Mindezzel azonban összezavarjuk őt – a világról alkotott képét, a saját szerepéről való tudását (vagy épp még tudatlanságát bolygatjuk meg), a félelmet behívjuk a lelkébe, mint alapélményt, és megint csak: romboljuk az önbecsülését, mert azt üzenjük: aki ő valójában, az nem elég.
Ennek a hibának a fordítottja, amikor nem mondjuk el az igazat – természetesen kizárólag az ő szintjén. (Hogy mi az ő szintje adott kérdésben, arról például lehet tanácsot kérni arra alkalmas szakembertől.) Gyakori ez szülők válása esetén. Természetesen nem a gyerekre tartozik, hogy apának vagy anyának bizonytalan kötődési mintái vannak és képtelen felelősséget vállalni másokért, ellenben megtetszett neki a titkár/titkárnő a munkahelyén, ezért elhagyja a családját és egy másikat alapít. De mindezt úgy tálalni, hogy apa és anya ugyanúgy szeretik egymást, de inkább már barátként, és mindketten ugyanúgy szeretik a gyereket, csak mostantól nem egy családban teszik ezt, mert mindkettőjüknek ez így jó – olyan hazugság, ami a gyereket egy életre eltávolíthatja az egyenes úttól, önmaga és a világ tisztább megértésétől. Felnőttkoruknban azért járunk pszichológushoz elrontott, elakadt, csődbe ment életünkkel, hogy megpróbáljuk az idegen szakemberrel kibogozni az igazságot a gyerekkorunkról. Szülőként, pedagósusként – szomszéd néniként akár – ne nehezítsük meg a következő nemzedék mentális jóllétét, így boldogulását azzal, hogy az „ő érdekében” elferdítjük a valóságot. Ez soha nem a gyerek érdeke.
(Radnai Anna, weborvos.hu)