A művészet gyógyszer a tudomány szerint is
Hajlamosak vagyunk úgy tekinteni a művészetre, mint valami elvont dologra. Szellemi táplálék, amit a tudomány szintjén nem lehet megfogni. Valami, aminek gyakorlásához isteni tehetség, a befogadásához óriási műveltség, fogyasztásához pedig sok pénz kell. A művészet azonban ugyanolyan fontos tartóoszlopa az egészségnek, mint a rendszeres mozgás, az egészséges táplálkozás vagy az elegendő alvás.
Ezt mutatja be új, Art Cure című olvasmányos könyvében, közel 40 év tudományos kutatási eredményein keresztül Daisy Fancourt brit pszichobiológia- és epidemiológiaprofesszor. Fancourt a könyvében jó sok ötlettel is ellát minket, hogyan lehet és miért érdemes a mindennapjainkba beépíteni a művészetet – és azt is megmutatja, hogy a művészet nem feltétlenül egy földiekkel játszó égi tünemény, cserébe mérhetően jó hatással van az egészségünkre.
Fancourt személyesen is megtapasztalta, mennyire konkrét hatása van például a zenének az emberi működésre. A könyvében leírja, hogy lánya koraszülöttként jött a világra, ezután inkubátorba került és egymás után kellett leküzdenie a különböző fertőzéseket. Fancourt heteken keresztül nem érhetett hozzá, sőt, egy idő után a kórterembe sem léphetett be. Annyit tudott tenni a gyerekéért, hogy énekelt neki az ágya mellől, vagy éppen a küszöbről: ez pedig meg is tette a hatását. Az újszülött pulzusszáma fokozatosan normalizálódott, és a légzése is egyre javult. A zene ugyanis fontos idegrendszeri stimulációt nyújt a kisbabáknak, az énekléssel pedig Fancourt az emberi kontaktust is megteremtette, ami szintén kulcsfontosságú ilyen helyzetekben. Ezeket a hatásokat egyébként már több tudományos kutatásban is bizonyították.
A zene például támogatja a gyerekek agyi fejlődését, a tánc és a bűvésztrükkök új idegpályákat építenek ki, ezzel javítva például egy Parkinson-kóros állapotát.
Egy kreatív hobbi a demenciával szemben is ellenállóbbá teszi az agyunkat, a zene csökkenti a stresszt és a fizikai fájdalmat, a színházba, múzeumba járás pedig a depressziót és az elmagányosodást.
Sokakban felmerülhet a kérdés: „Ha nekem semmi közöm a művészethez, soha nem is volt, akkor megszívtam?” Van egy jó hírünk: nem.
Egyrészt azért, mert a művészeten nem csak az úgynevezett magas művészetet kell érteni: Fancourt könyve szerint persze nagyon jó, ha rendszeresen be tudunk iktatni egy színházi előadást, vagy egy táncórát, de már annak is mérhető hatása van ránk, ha otthon rajzolunk vagy festünk, esetleg zsonglőrmutatványokat tanulunk YouTube-videókból vagy este elalvás előtt zenét hallgatunk és nem csinálunk közben mást. A lényeg, hogy mindenki megtalálja a hozzá leginkább passzoló tevékenységeket, és ezeket váltogassa. A hosszú távú hatásokhoz tartós, rendszeres elköteleződésre is szükség van, de ez napi negyedórát is jelenthet. Fontos, az is, hogy reálisak legyünk abban, mi fér bele az életünkbe, de ne megúszósak: nem érdemes sorozatnézéssel kipipálni a dolgot, már csak azért sem, mert ezek a virtuális élmények – amelyeket Fancourt az ultrafeldolgozott élelmiszerekhez hasonlít – a kutatások szerint is jóval kevésbé hatásosak, mint az élő művészeti tevékenységek.
Fancourt egy másik fontos megállapítása, hogy nem kell semmilyen művészeti jártasság vagy előképzettség ahhoz, hogy kifejtse a pozitív hatását az adott tevékenység – a folyamat, és nem a produktum a lényeg. Az tagadhatatlan, hogy a hátterünk, szocializációnk meghatározó abban, hogy kinek mennyire van vagy volt hozzáférése a művészethez – a könyvnek ugyanakkor fontos tanulsága, hogy egy kisvárosi villanyszerelő is ugyanannyira tud profitálni a rendszeres „művészetcsinálásból”, mint egy pesti értelmiségi családból származó bölcsész.
A könyvben vázolt egyik kutatás szerint a művészet egészségre gyakorolt hatása különösen nagy volt azoknál, akik a legszegényebb háttérből jöttek. Ezzel együtt Fancourt többször is tematizálja a társadalmi különbségek jelentőségét, ahogy az államok felelősségét is abban, mennyit fordítanak a művészetre és a művészeikre, és mennyire biztosított az, hogy a művészet ne luxus, hanem minden állampolgárnak elérhető legyen.
Fontos, hogy a könyvben Fancourt nem állítja, hogy önmagában a művészettől egészségesek leszünk, vagy hogy egy rákos betegnél kiváltaná a kemoterápiát, ha rendszeresen fest. Azt ugyanakkor kutatások is bizonyítják, hogy jóval hatékonyabbak voltak azok a kezelések, amelyeket kiegészítettek kreatív, művészeti foglalkozásokkal, mint amelyeknél nem alkalmaztak ilyesmit – a kedvenc zenéjük például segít a lélegeztetőgépen lévő betegeknek abban, hogy önállóan lélegezzenek, a tánc pedig javítja az egyensúlyt és a koordinációt a Parkinson-kórban szenvedőknél.
Nem kell művésznek lenni ahhoz sem, hogy művészetterápiára járj, sőt
Fancourt könyvében egy külön fejezetet kap, hogyan hat a művészet a mentális egészségünkre és milyen komoly sikerrátával működnek az egészségügyben is egyre gyakrabban megjelenő, kreatív foglalkozásokkal kiegészített terápiák. A depresszióban szenvedők tünetei például közel kétszer olyan nagy mértékben javulnak, ha a gyógyszeres kezeléshez hasonló hagyományos módszerek mellé művészetterápiát is bevezetnek.
(telex.hu)