Háború

Kategória: Eheti Megjelent: 2012. szeptember 17. hétfő

Szombaton busszal mentünk a szegedi országos karizmatikus találkozóra. Az els? busz rögtön induláskor lerobbant, várni kellett a következ?re, így egy órás késéssel indultunk – de megértéssel és türelemmel vártunk. A buszsof?rrel beszélgettem, aki elmondta, hogy milyen szokatlan volt neki ez a türelem, mert ha másokat visz, a legkisebb problémánál is már kezd?dik a zúgolódás. Végül elmesélt egy horror-történetet is, amikor egy fradi-szurkoló csapatot vitt külföldre, egy foci-mérk?zésre.

Azt mondta, ezek a szurkolók minden kontroll nélkül viselkedtek az úton, az autóbuszban is többszázezer forintos kárt tettek (a klub később kifizette). A legdurvább az volt, amikor egy benzinkútnál megálltak, és a szurkolók szabályosan kirabolták a boltot – a rendőrök szirénázó autóval jöttek utánuk, zsákszámra szedték össze az ellopott árut a buszban, elvették az útlevelüket és irataikat, két napig a fogdában ültek (a sofőr is, aki teljesen ártatlan volt mindebben), mire kiengedték őket.

Én naivul azt mondtam, gondolom, azért ettől egy kicsit lecsendesedtek ezek a „szurkolók” (jobb lenne inkább vandálokat, tolvajokat írni). Dehogy! – felelte - Úgy dicsekedtek egymásnak, mintha a legjobb buliban vettek volna részt! A megbánás legkisebb jele sem látszott rajtuk!

Európában 67 éve béke van (leszámítva a délszláv háborút, de az „helyi” konfliktus maradt). A II. Világháború nemzedéke megélte a háború borzalmait és soha többé nem akart ilyet. A következő nemzedék még a szülők történeteiből, az újságokból, könyvekből és filmekből ismerte ugyanezeket a szörnyűségeket és szintén békére vágyott. De aztán jöttek az újabb nemzedékek és jöttek az újabb filmek és könyvek, amelyekben lassan minden az ellenkezőjére fordult…

A gyilkosok hősökké lettek, a tévé képernyőjét és a filmvásznakat elöntötték a diadalmas mészárlás, az érzelem-mentes hősök őrjöngésének például nyújtott képei. Közben – szinte ellenpólusként – a felnövekvő nemzedékek személyükben, konkrétan egyre kevésbé tapasztalták meg, milyen kiszolgáltatottnak lenni, milyen a testi fájdalom, a fáradtság, éhség, elcsigázottság, milyen érzés értelmetlen parancsoknak engedelmeskedni… és ezek a megóvott, elpuhult fiatalok most katonásdit, háborúsdit játszanak! Egyenruhákban pózolnak, másokat fenyegetnek, bandákba verődnek és rázúdulnak a védtelenebb, kiszolgáltatottabb emberekre - ne legyenek kétségeink, így készül a háború a szívekben!

Ez történt Jugoszláviában is, ahol a kiengesztelődés és béke helyett – amit a Szűzanya kért 1981-től Medjugorjéban -, engedték felnőni a fajgyűlöletet, az uszítást, a kakaskodást és mindezt hazaszeretetnek, hűségnek, bátor kiállásnak hazudták. Végül, amikor a jugoszláv állam összetartó, a külső békét fenntartó ereje megszűnt és a szívben lévő indulatok felszínre törhettek, mindez a háború robbanásához vezetett.

És nálunk? Vajon meddig lehet büntetlenül sértegetni, megalázni, kiszorítani a másikat? Tagadni a legegyszerűbb történelmi tényeket? Az okok feltárása és a bajok orvoslása helyett bűnbakokat keresni és őket űzni, hajtani? Meddig lehet megúszni az utcai harcokat? A különböző gárdák összecsapását? A gyújtogatást és fosztogatást? Vajon eljön-e a pillanat, amikor valamelyik politikai vezető majd jó gondolatnak tartja, ha háborúba vezeti az országot, mert az elvonja a figyelmet a belpolitikai gondokról?

Hát nem ebben élünk már ma is?

Más recept erre a bajra ma sincs, mint a béke, a kiengesztelődés keresése és szolgálata, minden lehetséges módon. A szegények, elhagyottak segítése, az együttérzés növelése. A történelem valódi arcának, a háború szörnyűségeinek valós bemutatása. Lelki, érzelmi nevelés a jóra. Ha ezt ma elmulasztjuk, holnap már késő lesz!

Az egyik náci haláltáborban írta egy református lelkész (fejből idézem): amikor a kommunistákat, szakszervezetieket elvitték, nem szóltam, végül is én más nézeten vagyok, mint ők. Amikor a zsidókat bevagonírozták, akkor sem szóltam, végülis nem keresztények. Amikor a katolikusokat is elhurcolták, akkor se szóltam, hiszen mi reformátusok vagyunk. Aztán most, hogy engem is ide toloncoltak, már nincs, aki szóljon az érdekemben…

Így van ez. Ha mi most hallgatunk, akkor – ahogy Jézus mondja – a kövek fognak megszólalni. De azok sírkövek lesznek, a mi sírköveink…

Sípos (S) Gyula (www.szeretetfoldje.hu)