Létezhet-e keresztény ország?
Szűkebben fogalmazva: létezhet-e keresztény állam, amely Krisztus tanítása szerint rendezi állampolgárai életét? Elvileg ez lehetetlen, amíg a gonosz lélek jelen van és munkálkodik világunkban, legalábbis eddig még semmilyen emberi szerveződés nem tudta tartósan kizárni befolyását.
A történelem tanúsága szerint még a lobogó lélekkel induló szent kezdeményezések, lelki mozgalmak, szerzetes közösségek is gyorsan megtapasztalják a gonoszság romboló, deformáló hatását. Ami persze nem azt jelenti, hogy nem szabad próbálkozni, csak épp okosan és a realitások figyelembe vételével, számot vetve az emberi természettel, a világ állapotával, a gonosz lelkek befolyásával, de természetesen Isten hatalmával és kegyelmével is, aki mindig kezdeményezően lép fel, hogy Isten országa minél erőteljesebben megmutatkozhasson bennünk és közöttünk, hiszen „Isten országa bennetek és közöttetek van” – bár a teljes idézet Jézustól illúzióvá és utópiává teszi azt az elképzelést, hogy ezt földi „keresztény országként” meg lehetne valósítani: „Isten országa nem jön el szembetűnő módon. Nem lehet azt mondani: nézd, itt van vagy amott. Isten országa köztetek van.” (Lk 17,20-21)
Ennek értelmében különbséget kell tennünk a keresztény ország víziója és utópiája között.
A keresztény ország víziója Isten országa nagy programjának megvalósulása közöttünk, a krisztusi tanítás mentén, a Szentlélek erejével. Ez megjelenhet az élet minden területén, átjárhatja a politikai, gazdasági, kulturális, vallás életet, egyéneket és közösségeket – de mindig számot vetve az ember gyengeségével, esendőségével. (Ahogyan az Egyház is egyszerre szent és esendő: szent, mert a Szentlélek munkálja, ugyanakkor esendő és bűnös, mert esendő és bűnös – bár remélhetőleg az életszentségre törekvő -, emberek alkotják…)
A keresztény ország utópiája azonban ennek pont az ellenkezője.
Minden utópiában, ahol az ideológia tort ül a legszebb eszméken is, sz utópia képviselői azt gondolják, hogy az eszme fontosabb az embernél, ezért szabad, lehet, sőt szükséges is a „szent törvényeket” tűzzel-vassal betartatni mindenkivel. Így válik a „szabadság, egyenlőség, testvériség” szép jelszava a legvadabb diktatúra igazolásává a nagy francia forradalom folyamán, vagy a társadalmi egyenlőség gondolata a kommunista diktatúra igazolásává – és sajnos a történelem ismeri ezek „keresztény” változatát is.
Akkor tehát ne is akarjunk keresztény alapokon álló törvényeket, közösségi, társadalmi berendezkedést? Épp ellenkezőleg! Egyházunknak van társadalmi tanítása és egyházunk helyesen és jól teszi, ha törekszik annak megvalósítására. Ha egy törvény nem leural, hanem támaszt nyújt, akkor jó úton jár. Napjainkban, amikor az erkölcsi nihilizmus, a „mindent szabad”, az „eldobás” és halál kultúrája virágzik, nekünk szót kell emelnünk a helyes törvényekért is. Bátran ki kell mondanunk például, hogy az abortusz a legvédtelenebb babák meggyilkolása, az apa és anya közös bűne és küzdenünk kell a betiltásáért. De meddig mehet el a törvény szigora? Mi a helyzet akkor, ha az anya élete is veszélyben van? Itt már elérkezünk ahhoz a ponthoz, amit nem lehet törvénykezéssel megoldani, mert itt az ember szabadsága és felelőssége az egyéni döntést kívánja meg. Hasonlóképp: érvelhetünk a házasság szentsége mellett, de mi a helyzet akkor, ha az egyik félnek menekülnie kell, mert életveszélyben van a házastársa miatt? (Egyáltalán, házasság még az ilyen?) Az oldás és kötés hatalmát nem véletlenül bízta Isten az emberre, bízva annak mérlegelő képességében…
A homoszexualitás a szentírás alapján bűn, mint ahogy a korrupció, a lopás, a hazugság, a házasságtörés, a rágalmazás, csúnya beszéd, a szegények pénzének visszatartása… Milyen szép lenne, ha a homoszexuális felvonulás ellen tiltakozók ugyanilyen hevesen lépnének fel a házasságtörés, a korrupció és a rágalmazás ellen is, mennyivel tisztább és barátságosabb országban élhetnénk…
Milyen mértékben jogos a bűnök ellen törvényeket hozni a közösség érdekében és hol kell utat engedni az egyéni szabadságnak? Nagyon óvatosan és finoman kell eljárni, nehogy nagy igyekezetünkben, hogy Isten országát építsük, végül egy torz utópia szolgáivá váljunk és még azt is elveszítsük, amit megtarthattunk volna.
Én keresztény vagyok és szeretném, ha a krisztusi elvek erőteljesen jelen lennének hazánk életében. Ha a törvényeink védenék a kiszolgáltatottakat, ha az adórendszerünk a társadalmi javak egyenlőbb elosztását támogatná, ha nőne a társadalmi mobilitás (azaz a lehetőség a felemelkedésre) és nem fagyna be a jelenlegi félfeudális kasztrendszer, ha a törvénygyár nem a hatalmon lévők érdekeit szolgálná… akkor elmondhatnám, hogy keresztényibb országban élek, mint amiben megszülettem. Vagy ha legalább a családomban, a munkahelyemen, a közösségi életünkben, stb. valósággá válna – és ez csak rajtunk múlik -, hogy „Isten országa bennünk és közöttünk van”.
Sípos (S) Gyula (www.szeretetfoldje.hu