Történetek a homoszexualitás világából
Középiskolából kikerülve egy nyomdában kezdtem el dolgozni. Közvetlen főnököm rendes, családos ember volt, jó szakember és alkoholfüggő. Bejárt a nyomdához közeli szovjet laktanyába, mert ott, a tiszti kantinban volt a legolcsóbb az ital. Ott aztán az orosz tisztek részeg állapotában elcsábították, annyira, hogy végül aktív homoszexuális lett, otthagyta feleségét és kislányát… Történetek ebből az egyáltalán nem fekete-fehér világból:
Három gyermekem három különböző keresztény középiskolába járt (nemük és életkoruk szerint). Ebből kettőben az osztályfőnöküket el kellett küldeni a megélt homoszexualitásuk miatt. (Amikor gyerekem először mesélte, hogy az amúgy népszerű paptanárjuk két fiúnak is telefont vett az osztályból, csak értetlenül csodálkoztam, miért tesz ilyet. Aztán később kiderült…)
Van egy kamaszodó lány az egyik osztályban, az általános iskola utolsó éveiben. Magányos, lehangolt, és sokat volt egyedül a kamaszkor összes bizonytalanságával és identitás problémájával… aztán egyszer csak „felfedezte” magában, hogy ő homoszexuális. Rögtön érdekessé vált, barátnői lettek, ő pedig kivirult. Talán beszélnem kellene vele, de szabad-e nekem egyáltalán, és ha igen, hogyan fogjak ehhez a dologhoz? (Nem is olyan régen még sokkal egyértelműbbek voltak a dolgok. A férfiak és a nők eltérő módon öltözködtek, különböző feladataik voltak és a kulturális, közösségi szokások erős mintát adtak a felnövő gyerekeknek, hogy mit jelent és hogyan kell férfiként, nőként élni, viselkedni, hogyan kell udvarolni - és ehhez megvoltak a bevált közösségi formák is –, azaz a biológiai nem és a társadalmi nem csúszott szét úgy, mint napjainkban…)
Ismert dolog, hogy az árvaházak körül ott keringenek azok a gátlástalan férfiak, akik kamasz lányokra vadásznak, szerelmet, pénzt, lakhatást ígérnek ezeknek a többszörösen kiszolgáltatott gyerekeknek, aztán prostituálják őket. Tudjuk azonban azt is, hogy nem csak lányokat, hanem fiúkat is keresnek, hasonló módon, hasonló céllal, hogy megrontsák őket…
Egy fiatal nő beszél az internetes videóban. Azt mondja, hogy ő transznő, már kapja a hormonkezeléseket és hamarosan a műtétekre is sor kerülhet. A körülötte lévők általában elfogadják, minden rendben, csak az óvodában és a játszótéren vannak néha furcsa helyzetek, mert a gyerekei még apunak szólítják, hiszen így szokták meg születésüktől, nekik ő még mindig édesapa… (Hasonló: egy kislány nekem meséli, hogy neki két anyukája van…)
Egy édesanya beszél egy riportban, amit egy felvonuláson készítettek: ő erősen jobboldali volt mindig is és homofób. Aztán a gyerekei közül ketten is coming out-oltak és bejelentették, hogy homoszexuálisok. Akkor megváltozott a véleménye és eljött ide is, mert az ő gyerekeit senki ne bántsa a nemi identitásuk matt – és természetesen, senki se bántsa őket… (Gondolatkísérletként mi is elképzelhetjük, mi mit tennénk, ha a mi testvérünk, gyerekünk, unokánk állna elő ezzel…)
A keresztény egyház tanítása szerint a homoszexuális hajlam egy belső rendezetlen állapot, amikor a nemi késztetések nem a természetes irányba indulnak. A hajlam azonban még nem bűn – legfeljebb kísértés -, aminek ellen lehet és kell állni, mint ahogy a többi bűnös hajlamnak is. Most azonban olyan világban élünk, ahol ez nem népszerű tanítás. Nem állunk ellen a csúnya beszédnek, sőt mi is tovább fertőzzük ezzel a többieket. Elfogadjuk a házasság előtti nemi életet, a tisztaság erénye csak valami ósdi furcsaság, ami akadályozza a „személyiség szabad kibontakozását”. A hazugság rendben van, ha az érdekeinket szolgálja. Az erőszak, a gyűlöletkeltés, a korrupció mind eltűrt és elfogadott (ahogy Hofi Géza mondta: a korrupció az, amikor nem engem fizetnek le…) Ilyen körülmények között könnyen jön az önfelmentés: a homoszexualitás sorszerű, kikerülhetetlen állapot, amin változtatni nem lehet, így kell elfogadni. Csakhogy eddig hiába keresték – sok idő, pénz ráfordításával -, a homoszexuális géneket, még egyet sem sikerült találni…
Könnyű mondani: a bűnt gyűlölni kell, de a bűnöst szeretni – de hogyan kell ezt megvalósítani? Amikor Ferenc pápa azt mondta, hogy a homoszexuális embereket nem lehet a házasság szentségében részesíteni – mert a megélt homoszexualitás bűn -, ugyanakkor (néhány feltétellel) meg lehet áldani őket, mert Isten őket is szereti és segíteni akar rajtuk, akkor mindenki felhördült. Az egyik azért, mert a pápa „buzisimogató” lett, a másik pedig azért, mert nem köthet házasságot…
És most itt volt nekünk az idei Pride, sorrendben a harmincadik. Az elmúlt években a felvonulás egyre jelentéktelenebbé vált, lekoptak róla az extremitások, már a média sem számolt be róluk főhírként. Aztán idén pártunk és kormányunk úgy döntött, hogy politikai tőkét kovácsol az emberek homoszexualitás elleni természetes idegenkedéséből (szépen fogalmazva). Ennek aztán az lett az eredménye, hogy ez a nép, amelyik nem tudott szolidáris lenni a pedagógusokkal, egészségügyi dolgozókkal, művészekkel és megtanulta félni és gyűlölni a menekülteket, ukránokat és „a Nyugatot”, most hirtelen szolidaritást vállalt a Pride-dal, minden megkülönböztetés nélkül. (Jó, tudjuk, hogy legalább annyira a szólásszabadságért, a rendőrállam kiépülése ellen, stb., de akkor is…)
Nos, a pápa imaszándéka július hónapra az, hogy növekedjék bennünk a megkülönböztetés ajándéka és képesek legyünk megkülönböztetni a jót a rossztól, az igazat a hamistól, a szellemeket és lelkeket egymástól, a bűnt a bűnöstől és képessé váljunk ellene mondani a bűnnek és szeretni a bűnöst…
Sipos Gyula (www.szeretetfoldje.hu)