Jézus, a „marginális zsidó”
A Vigilia folyóirat 2025. júniusi számában olvasható egy részlet John P. Meier: Egy marginális zsidó című ötkötetes művéből. Gájer László írt a szöveghez egy bevezető ismertetőt, amiben ezt olvashatjuk: „Jézus az akkori Római Birodalom perifériáján, egy marginális országban tevékenykedett. De Izraelben sem a centrum, Jeruzsálem volt működésének kitüntetett helye, hanem leginkább a periferikus Galilea, ahol egyes kultúrák sokkal inkább találkoztak, mint a fővárosban. Jézus egy periferikus kultúra perifériáján megszólaló periferikus tanító, egy, a meglévő nagy rabbicsoportokhoz nem tartozó marginális rabbi volt. Egy marginális zsidó.” Ezek után tegyük fel a kérdést: miért akarta Isten, hogy Fia ilyen marginális helyzetbe szülessen és éljen?
Isten akarata tiszta, világos és egyértelmű – csak épp ebben az esetben látszólag teljesen ellent mond saját szülői beállítódásunknak. Hiszen ha mi előre dönthetnénk és meghatározhatnánk, hogy a gyermekeink milyen környezetbe szülessenek és nőjenek fel, biztos, hogy a bizonytalanság, menekülés és szegénység helyett a biztonságot, stabilitást és legalább egy „szolid egzisztenciát” választanánk. (Tegyük hozzá, hogy egyházunk a papjainak – gyermekeinek, „krisztushelyetteseinek” -, szintén igyekszik megteremteni a stabil és biztonságos körülményeket, már amennyire lehetséges, egyébként nagyon helyesen.) Ezért aztán jó dolog elgondolkodnunk azon, kellett Jézusnak „marginális zsidóként” felnőnie és élnie.
A legegyszerűbb, bár körbenforgó magyarázat szerint azért, mert ezt mondták meg róla előre a próféciák. A választott népben kellett megszületnie – hiszen ezért lettek kiválasztva Ábrahám és utódai -, és ezt az életet kellett végig élnie, hogy beteljesedjék mindaz, ami róla írva van. Ezzel azonban gyorsan visszatérünk a kezdő pontra, hiszen amennyiben Isten sugallta a próféciákat, amiket Jézus Krisztus betöltött, akkor újra feltehetjük a kérdést: miért ilyen életet szánt a Fiának?
A válaszhoz talán közelebb jutunk, ha a perifériákat nem a saját félelmeink és előítéleteink, hanem Isten emberszerető jóságán, szabadságán és együttérzésén elmélkedve szemléljük.
Azt gondolom, hogy Isten már az Egyiptomba való meneküléssel is olyan helyzetbe hozta a szent családot – a bölcsektől kapott arannyal, tömjénnel és mirhával anyagilag megsegítve őket -, ahol nem csak a menekülés, a kitaszítottság és otthontalanság érzését élhették meg, hanem a befogadást és otthont találást is. Nem tudjuk, hogy hány évet éltek ott és azt sem, hogy mennyire volt nyitott a diaszpórában élő zsidóság a körülötte élő többi nép és kultúra felé, de az bizonyos, hogy nyitottabb, mint a júdeai „magterületeken”. Látták és életék azt is, hogy a pogány népek férfiai és asszonyai ugyanolyan apukák és anyukák, ugyanúgy örülnek és szeretnek, mint a „kiválasztottak”. Ha gyerekként együtt játszhatott – márpedig a szegénységben gyorsan elolvadnak a határok -, a többi nép gyerekeivel és szerethette őket, akkor nem egykönnyen lehetett utána ellenük fordítani. Így Jézus emberi természetében már kisgyermek korától fogva növekedett az empátia, a beleérző- és együttérző képesség. (Az első évek pedig meghatározóak ebből a szempontból…)
Ugyanez igaz a galileai, názáreti életükre. A lenézett, vidéki, gyanúsan pogányos galileai szegények olyan dolgokat is megengedhettek maguknak, ami egy rendes júdeai zsidó ember számára már elfogadhatatlan volt – Jézus pedig ezen is túllépett, amikor bement a gyűlölt szamáriaiak közé – megmutatva a megbékélés lehetőségét és valóságát -, és még a pogányok felé is szolgált.
Jézus a maga emberi természetében hallatlan belső szabadsággal és óriási belső lelki erővel rendelkezett. Nem egyik pillanatról a másikra lett ilyen, nem a Fiúisten szabadságát és erejét húzták rá – kisgyermekként lötyögött volna rajta ez a kabát -, hanem belenövekedett: ez egy megküzdött és kiérlelt erő, szabadság és szeretet volt.
Azt mondhatjuk tehát, hogy a názáreti Jézus Krisztus növekedéséhez, küldetésének betöltéséhez épp a perifériális lét biztosította a legjobb feltételeket. Ezzel nem akarjuk a szegénységet, a kitaszítottságot önértékként felmagasztalni, hiszen nagyon sok ember életét teszi tönkre az ilyen élethelyzet. De azt mondhatjuk, hogy az elzárkózás, a behúzódás bármilyen elképzelt vagy valóságos centrum biztonságába azzal a veszéllyel jár, hogy csökken az empátiás készségünk, együttérző képességünk és elszántságunk, hogy embertársainkon segítsünk, Isten országát építve és megélve.
Végül pedig: ez után a „marginális élet” után a sátán minden vádja, hogy Isten nem érti az embereket, nem ismerheti félelmeiket és fájdalmaikat, vágyaikat és ambícióikat, semmivé vált. Ami marginális volt, középponttá lett: Isten eljött közénk, végig élt egy teljes emberi életet, „mindenben kísértést szenvedett” és helyreállította Isten és ember szeretetkapcsolatát. Megnyílt a menny, mi pedig Isten országában, a mennyei Atya jelenlétében élhetünk…
Sípos (S) Gyula (www.szeretetfoldje.hu)