A közbenjáró
Sokat beszélünk a közbenjáró imáról, gyakoroljuk is és Isten kegyelmének néhány jelét megtapasztalhattuk már az életünkben. Most azonban egy olyan szöveget szeretnék nektek megmutatni, ami egészen más megvilágításba helyezi, mit is jelent a közbenjárás, hogyan és milyen radikalitással is lehet ezt végezni. A történet nagyjából az 1950-es évek elején játszódik Romániában, Erdélyben, a kommunista elnyomás véres időszakában:
„Sándortól rettegett a hatóság. Bárhová helyezték, ő mindenütt lajstromba vette a falu haragosait, bejelölte egy kézzel rajzolt térképen az egymással ősi, szent gyűlöletben élő családokat. Mikor valamennyi fertőzött hát felkerült a térképre, falugyűlést hirdetett, megmutatta a térképet és bejelentette, hogy elkezdi a közbenjárást. Amíg nem végez, nem kell senkinek sem templomba jönnie. Tekintsék a szent hajlékot nem létezőnek, ő sem teszi be oda a lábát, ígéri és fogadja.
Ha a közbenjárásom kudarcot vallana, kövenként hordhatjátok szét, a harangokat pedig kínáljátok fel a Pártnak, öntsenek szobrokat a hazug bronzból, vagy tegyenek vele, amit akarnak.
Amikor befejezem a közbenjárást, akkor fognak megszólalni a harangok először. És ha nem távozik el a harag és a gyűlölet a szívetekből, utoljára kondulnak meg a falu felett. (..)
A közbenjárást napszállta után kezdte el Közbenjáró Sándor. Kiment az utcára, hangosan énekelt és közben járt. A haragosok házait vette célba, ide-oda járt az ellenséges porták között, és nem fejezte be, amíg a gyűlölködő haragosok ki nem jöttek a ház elé, készen a megbocsátásra. Amikor végzett, újabb házakat nézett ki magának, ment-ment rendületlenül, amíg mindenhová el nem jutott. Mikor körbejárta a falut, elölről kezdte, a térképet követve. Nem tartott szünetet, járt megállás nélkül, estétől reggelig, reggeltől estig, sem ételt, sem italt nem vett magához. Előbb a falu gyerekei szegődtek a nyomába, hozták magukkal kedvenc állataikat. Tele szájjal énekeltek Sándorral, közben Közbenjáró példáját követve összeszedték az árokból a szemetet, és zöld ágakkal integettek.
Nap nap után telt, az emberek a függöny mögül lesték, mikor esik végre össze ez a recsegő hangon éneklő, köpcös kis ember, és lesz vége a csendháborításnak. De nem esett össze senki, a gyermekek nem voltak hajlandók hazamenni, a közbenjárók sora pedig egyre csak nőtt. Fiatal anyák álltak az éneklők közé, mellükre tett gyermekükkel. Napok múlva sem apadt el a tejük.
Az egyik hajnalon, senki nem tudta, hányadik következett, Közbenjáró Sándor felemelte a kezét és megálljt intett. Az utolsó ember is kijött a házbólés a menethez csatlakozott. Szalonka szabómester és műtrágyaszakértő volt az, aki magát a falu igaz szellemének tartotta, és akinek az egész falu a haragosa volt. Gyűlölve gyűlölték.
Akkor Közbenjáró Sándor meggyújtotta a templom elé felhalmozott szemetet és jelt adott a harangozásra.”
Az idézett részlet a Marosvásárhelyen született Visky András: Illegalisták című könyvéből valók, és az író szerint a könyv szereplői valóban éltek és a történetek hitelesek…
Mit lehet ehhez hozzá tenni? Talán csak annyit – bűnbánóan -, hogy belőlünk talán hiányzik az Isten- és emberszeretetnek, a szenvedélynek és a bátorságnak, a kitartásnak és félelemmentességnek ez a foka. De azért csak haladjunk lépésről lépésre előre, valameddig csak eljutunk mi is, Isten kegyelmével, imával és szeretettel…
Sípos (S) Gyula (www.szeretetfoldje.hu)