Az önigazult ember és Krisztus
Az emberi megismerés egyik nagyszerű formája az irodalom. Egy jó megfogalmazás, egy ügyesen megformált alak, egy érdekes szituáció olyan dolgokra is ráébreszthet minket, felismertet velünk, amik mellett egyébként elmennénk, vagy ami elől eltakarnánk arcunkat. Eheti témánkhoz ezért először egy ilyen idézetet hoznék ide David Gemmel Fehér farkas című könyvéből. 2003-ban írta, 2004-ben jelent meg magyarul a heroikus fantasy koronázatlan királyának a műve, amiből ez a részlet való:
„Raseev Kalikan önmagát összetett személyiségnek látta, bár torz tükröt használt. Az emberek becsületesnek és hűségesnek tartották, olyasvalakinek, aki a város és lakói üdvére ténykedik. Ezért azután Raseev saját maga is így gondolt magamagára. Az a tény, hogy a város pénzét saját javára használta fel, és hogy építési szerződéseket kötött azokkal a cimboráival, akik fizettek ezért, egy cseppet sem változtatott önképén. Azokban a ritka esetekben, amikor felébredt lelkiismerete piszkálni kezdte, magában mindig azt gondolta: „De hát így működik a világ! Ha én nem tenném, megtenné valaki más.” Szívesen használta a becsület, az elvek, a hit és a hazafiság szavakat. Mély és öblös hangja meggyőzően csengett, és amikor ilyen szavakat használt a közönségnek tartott beszédeiben, gyakran látott könnyeket megcsillanni a városlakók szemében, akik szerették őt. Ezek roppant megindító pillanatok voltak, és ilyenkor maga Raseev is engedett az érzelmeinek. Raseev Kalikan azonban csak abban hitt, ami jó volt Raseev Kalikannak. Ő volt saját maga istene és egyetlen becsvágya. Röviden, Raseev Kalikan igazi politikus volt.”
Senki sem válik önigazulttá, megátalkodott bűnössé egy pillanat alatt. Júdás sem azzal kezdte, hogy halálra adta Jézust, hanem talán azzal, hogy elvett, lopott a közös pénzből. „Hiszen azt úgyis nekünk adták, abban én is benne vagyok… én kezelem a pénzt, én gazdálkodok vele, gazdagítom, ez csak a munkadíjam… én is szegény vagyok, szükségem van rá… más is ezt csinálja, akárki kezelné, ugyanezt tenné… Jézus biztos tud róla és ő se szólt semmit… ez nekem jár… egyébként is, senkinek semmi köze hozzá…”
Amikor elkövetünk egy bűnt, először a lelkiismeretünk figyelmeztet. Lelkiismeretfurdalásunk támad, bűntudatunk van, rosszul érezzük magunkat és elhatározzuk, hogy soha többé nem teszünk ilyet! Talán még imádkozunk is… De aztán jön a következő alkalom, és megint a következő, mi pedig kezdjük megnyugtatni magunkat: nem olyan nagy dolog ez, mások is megteszik. A lelkünk pedig kezd megkeményedni, veszít érzékenységéből. Jézus azonban nem adja fel. Újra és újra szól. Még nyugtalanít minket a dolog. Beszélünk valakivel, aki figyelmeztet minket, hogy rossz úton járunk. Feszültség keletkezik a családunkban, a munkahelyünkön – még könnyen visszafordulhatunk…
Csak hát olyan jól esik nekünk ez a bűn, amit elkövetünk! Ezért aztán tovább megyünk az önfelmentés útján. Olyan embereket keresünk, akik hasonló cipőben járnak, olyan filmeket nézünk, amik felmentenek minket. Jókat nevetünk az előadón, aki a saját részegeskedéseivel viccel, lám, ő is megissza a magáét, nincs abban semmi rossz… (Bárcsak inkább a családunkra gondolnánk, amikor elisszuk a megélhetésüket, magányos, síró házastársunkra, elhagyott gyerekeinkre – de hát az egyáltalán nem vicces,…) A romantikus vígjátékokban néhány randevú után összefekvő párokra, a konfliktushelyzeteket ököllel megoldó hősökre, a kitüntetett gyilkosokra, példaképeinkre…
De Jézus még mindig nem adja fel. Újra szól, elénk tárja helyzetünket, engedi, hogy megtapasztaljuk bűneink következményeit, hátha az segít. Igen, még innen is vissza lehet fordulni. Lám, harminc évvel ezelőtt még ezt mind bűnnek mondtam, felszólaltam ellene, most pedig elfogadom, sőt, igazolom és magam is ezt teszem…
De ha még ekkor sem jutunk jobb belátásra, ha megkeményítjük a szívünket, akkor teljesen megátalkodottá válhatunk és példánkkal másokat is azzá teszünk, akiknek életét majd rajtunk kérik számon. Micsoda romláson mentünk keresztül! Harminc évvel ezelőtt, amikor a Parlamentben lelepleztek egy hazugságot, országos botrány lett belőle, ma már a vállunkat se rántjuk meg. Amikor kiderült, hogy „sikerdíjként” osztogatják a korrupciós pénzeket, az egész ország felháborodott és ez hozzájárult a kormány bukásához, most pedig legyintve mentjük fel őket, hiszen „a többiek is ezt csinálják”. Egykor egy rágalmazót kiírtak a közéletből, most pedig egész politikai kampányokat építenek rá.
Mivé lett a szívünk? Emlékszünk még, amikor az első menekültek megérkeztek, milyen sok ember ment ki, hogy segítsen nekik, és vitt élelmet, takarót… aztán megtanították nekünk, hogy azok migránsok, és hazánk legnagyobb ellenségei - nem folytatom, pedig bele se kezdtem.
Jézus még az utolsó vacsorán is meg akarta menteni Júdást, még akkor is figyelmeztette, mi lesz a sorsa annak, aki megtagadja Istent – de Júdás már mindent jobban tudott Jézusnál. Megátalkodott, önigazult emberré lett, akit Jézus sem tudott megmenteni.
Kezdődik a nagyböjt. Itt az ideje, hogy szembenézzünk saját szívünk keménységével és azzal, hogy mit tettünk országunkkal. Még nem késő, még bűnbánatot tarthatunk, még megtérhetünk, még visszafordulhatunk. Ne mondjuk azt, amit a Jézust elhagyó tanítványok: „kemény beszéd ez, ki hallgathatja” – hiszen még él a lelkünk, bár haldoklunk…
Imával és szeretettel: Gyula (sipos)