Jót tett-e a magyar egyházaknak a „hét bő esztendő”?
A válasz nem egyértelmű és nem fekete-fehér. A „bőség kora” már a rendszerváltozással kezdődött az egyházi kárpótlással, illetve a Horn Gyula miniszterelnöksége alatt megkötött vatikáni egyezménnyel. Az utóbbi tizenhat évben pedig egymást követték a nagylelkű adományok - mostanra viszont elfogyni látszik a pénz, és jönnek elő a problémák…
Természetesen nem vagyok ellensége semmilyen értelmes lelki-anyagi segítségnek. Azt is mindig téves elképelésnek tartottam, ami bizonyos körökben már szinte vallási-történelmi közhellyé vált, hogy a kr. u. IV. századi „konstantini fordulat” – amikor a kereszténység elfogadott vallássá vált a római birodalomban -, káros volt, mert akkor indult el az Egyház a lejtőn. (Vajon mit szólnának e nézet hangoztatói, ha őket kezdenék üldözni…) Természetesen a „konstantini fordulat” után se lett minden fenékig tejfel, sőt hatalmas életművek születtek – gondoljunk csak Szent Benedekre vagy Szent Ágostonra -, nehéz körülmények között. Annak pedig örülnünk kellene, hogy már nem üldözték a keresztényeket, mint ahogy ma is felemeljük a szavunkat az üldöztetések ellen. Azt azonban el kell ismernünk, hogy a hatalom és a pénz kísértése a fordulat után nyíltan megjelenhetett az egyházban, és mindig voltak, akik engedtek a csábításnak, olykor riasztó méretekben is…
Mi történt hazánkban a bőség évei alatt?
A keresztény oktatási intézmények, egészségügyi és kulturális intézmények megerősödhettek, és még kaptunk hozzá új intézményeket és még újakat, és ezeket mind elfogadtuk és örültünk nekik, és kaptunk vagyont is hozzá és költségvetési támogatást (már a Horn-kormány is többlet támogatást adott a keresztény oktatási intézményeknek, ha még emlékszünk az erről folyó közbeszédre és világi tiltakozásokra), és még mindig kaptunk, és soha nem tudtuk azt mondani, hogy nekünk ez már túl sok, ennyivel nem bírunk el (kivéve az evangélikus egyházat az utolsó nagy osztogatásnál). És kaptunk pénzt a templomok felújításához, hittan oktatáshoz, focipályához, borászathoz és ki tudja még, mi mindenhez, és mindez kellett nekünk, a „szerzési láz” minden esetleges kérdőjelet elfedett…
(Nemrég jelent meg a törökbálinti helyi újságban egy cikk azzal a címmel, hogy „százéves a református pulmonológiai centrum” – ami a néhány évvel ezelőttig állami kézben lévő Tüdőszanatóriumot jelenti. Egy rendelettel aztán ingyen átadták a református egyháznak. Így az állam megszabadult egy költségvetési tehertől, felelősségtől, ha bármi gond van a pénzügyekkel, ha elmegy a szakértő gárda, az már mind a református egyház gondja és felelőssége, függetlenül attól, hogy felkészült-e erre és képes-e kezelni azokat. De legyünk optimisták…)
Természetesen lehetett abban reménykedni, hogy a keresztény intézmények majd komoly és biztos alapot adnak hazánk keresztény megújulásának – még akkor is, ha a keresztény iskolákban kevés a keresztény tanár, a kórházakban a keresztény szakember, de legalább azok legyenek jók, legyen ez az elit, a húzóerő, a példakép… (Igen, a jól szituáltabb szülők megtalálták maguknak a keresztény iskolákat - több helyen szegregációs hatást is kifejtve a településen -, és ez a szülők szempontjából érthető is. Az 1%-os felajánlásoknál azonban úgy tűnik, hogy a társadalom egésze mégis inkább a szegények felé forduló felekezeteket óhajtja támogatni…)
Azonban azt is el kell ismernünk, hogy a vágyak, remények és a valóság nem mindenben találkozott össze. Ennek csak egyik jele, hogy miközben kiépült ez az intézményrendszer, milliónyival kevesebben vallották magukat vallásosnak a KSH adatai szerint.
A pénzbőség idején nem volt idő és lehetőség párbeszédet kezdeni arról, hogy mi legyen az elkereszténytelenedett területeken leromlott állapotú, kiürült templomok és plébániák sorsa. (Sőt, botrányosnak számított egyáltalán beszélni arról, hogy más módon is lehetne hasznosítani őket, és rémítő példaként hozták fel, ha valahol a világban egy templom épületét másképp hasznosították.) Mi inkább felújítottuk őket, és most így állnak ott bezárva, teherként…
Lehet, hogy több pénzt kellett volna fordítani a közösségeinkre és kevesebbet az épületekre? Több figyelmet fordítani a papjainkra, esetleg odaadni az üres plébániákat a helyi közösségeknek, vagy fiatal keresztény házasoknak, vagy…
Nemrégiben a papjaink körlevélben kapták meg, hogy ezentúl megélhetésükben a helyi hívek adományaira számítsanak – ez bizony nagy változás! Egyházmegyénkben az egyik plébános már kérvényezte, hogy hetente két napra hadd menjen el kamionozni, mert különben nem tudja a megélhetését biztosítani. (Pedig biztos lenne elég dolga a plébániáján és filiáin is…) Az biztos, hogy a szemináriumban nem erre készítették fel őket…
Talán, ha szerzési növekedés illúziója, a pénz és hatalom csábítása kisebb, ha több idő és figyelem jut a papjainkra, ha a lelki problémák, a kiégés és az elcsúszás jeleit időben észreveszik és kezelik, akkor Hodász András és Bese Gergő is még mindig pap lenne…
Megérkezett a „hét szűk esztendő”. Mindaz, amit eddig kaptunk és szereztünk, jó is, rossz is, lehetőség és probléma egyszerre. Talán most kellene párbeszédet kezdeni, „zsinatolni” arról, hogyan tovább. Mit érdemes megtartani, és mi az, amit el kell engedni. Hogyan tovább, magyar egyház? Már ha szabad ezt a kérdést feltenni, nekünk útszáli civileknek egyáltalán…
Sipos Gyula (www.szeretetfoldje.hu)