Miért lett lengyel pápa és magyar miért nem?
A lengyel és a magyar történelem több hasonlóságot mutat. Mindkét nép sok szenvedésen ment keresztül – a lengyelek egy időben a teljes államiságukat is elveszítették a cári Oroszország megszállása miatt -, néhány dolog azonban megkülönböztet minket egymástól, ebből az egyik az egyház és a nép kapcsolata.
Vannak persze más különbségek is. Mi magyarok mindig jogászkodtunk, az Aranybullától kezdve Werbőczy hármaskönyvén át az 1989-es ellenzéki kerekasztalig, és mindig a törvényektől vártuk a megoldást (feledve, hogy azokat a hatalomban lévők mindig a saját érdekük szerint változtatják). Vezetőknek is szívesen választottunk jogi végzettségűeket, a reformkortól napjainkig. (Még a bíborosunk is egyházjogász.) Az önazonosságunk megőrzését pedig a nyelvtől és a kultúrától vártuk („nyelvében él a nemzet”), a reformkori nyelvújító mozgalmaktól legalábbis.
A lengyeleknél az önazonosságot és az összetartozást azonban nem csak a nyelv, hanem a vallás – az orosz ortodox hittel szemben a lengyel katolikus vallás -, közössége is adta. A lengyel papok a néppel együtt élve a nemzeti ellenállás részei voltak és maradtak a lengyel állami lét visszaszerzése után is.
A magyar egyház Szent István király óta – aki vétójogot kapott püspökök kiválasztásánál -, megszokta, „történelmi tradícióként” élte a trón és oltár szövetségét. Az egyházi vezetők a főrendi ház tagjai voltak, Mindszenty bíboros még a világháború után is a hercegprímási jogokat követelte magának. A magyar egyház gazdag nagybirtokos volt, a plébános a helyi elit része, aki együtt kártyázik a bíróval és a polgármesterrel, mielőtt „kimegy” a nyája közé. Az a fajta szoros közösség, amely a lengyel papokat a közös sorsban összekötötte a hívekkel, olykor inkább gyanús volt, mint követendő példa. A magyar pap nem követelt földosztást, nem küzdött szakszervezeti jogokért a munkásoknak és gyanakodva nézett minden „progressziót”.
A lengyel egyház mindezt megtette. Többek között ezért is maradhatott meg a lengyel parasztnak a földje, még a szovjet megszállás alatt is. Lengyel papok részt vettek az ellenállásban, tagjai voltak a Szolidaritás szakszervezetnek (szolidaritásban a néppel). Az elnyomó hatalommal szemben a lengyel egyház vezetése hősiesen kitartott a világháború után is. Wyszynski bíboros ugyanúgy börtönben volt az ’50-es években, mint Mindszenty bíboros, csak míg az utóbbi az amerikai nagykövetségre menekült és ott élt az 1956-os forradalom leverése után, addig a lengyel bíboros vállalta a börtönöket, majd újra és újra visszatért az emberek közé és súlyos harcot vívott egyháza szuverenitásáért. A magyar egyház vezetése viszont betöltetlen maradt, így azt a kádári Állami Egyházügyi Hivatal a neki tetsző jelöltekkel töltethette fel (anakronisztikus módon épp a szentistváni jogokra is hivatkozva).
Na, eddig a roppant elnagyolt összevetés. Ezek után a válasz a címben feltett kérdésre:
A XX. században – hisszük, hogy a Szentlélek közreműködésével -, egymás után olyan pápák kerültek az egyház élére, akik fontosnak tartották az emberekkel való kapcsolatot. A II. Vatikáni Zsinat erőteljesen nyitott a világ, a világban élő emberek, a mindennapi valóság örömei és bánatai felé, hogy megfelelő válaszokat találjon a kor égető problémáira. Amikor pedig 1978-ban újra pápaválasztásra került a sor, olyan embert kellett találniuk, aki egyszerre hű az Egyház tanításához, hitletéteményéhez, ugyanakkor bátor, kezdeményező és nem ijed meg a világi hatalmasságoktól sem. Karol Wojtyla – II. János Pál pápa -, személyében pedig megtalálta az ideális jelöltet, aki egész életútjával igazolta, hogy képes lesz megfelelni a kihívásokra. Személyében egy nagy szentet kapott az Egyház, munkásságának jelentőségét talán még mindig nem becsüljük meg eléggé.
Ugyanekkor a magyar egyház vezetője Lékai László lett (1976), akinek kinevezését az MSZMP tette lehetővé, és aki később "a magyar állam és a katolikus egyház között kialakult jó viszony és a nemzeti összefogás elmélyítéséért, valamint a hazai és nemzetközi béketörekvések érdekében végzett kimagasló tevékenységéért” az MSZMP XII. pártkongresszusán a Magyar Népköztársaság zászlórendjének rubinokkal ékesített kitüntetésében részesült.
Ferenc pápa halála után felröppent a hír, hogy Erdő Péter bíboros is esélyes lehet a pápaválasztásnál. Bevallom, én nem hittem, hogy a magyar bíborosból pápa lehet. Számomra úgy tűnt, a világegyház elköteleződött arra, hogy az emberekkel való szolidaritás útját járja. Benedek, Ferenc és Leó pápa egyaránt ezt tette, teszi, egyéni habitusuktól függetlenül. A mi bíborosunk azonban – minden jó tulajdonsága mellett is -, inkább tudós ember, mint a népével együtt lélegző vezető, és őt is terheli az egyházi múlt öröksége.
Nem elítélésként írom, de az elmúlt évtized is megmutatta, hogy egyházunk még mindig nem tud kitérni az állami vezetés meleg, ölelő-szorító, anyagilag gazdagító, de mozgásában korlátozó öleléséből. Többek között ezért is, a magyar egyház még nem áll készen arra, hogy pápát adjon az egyháznak…
Sipos Gyula (www.szeretetfoldje.hu)