A kamasz Jézusról
A kamaszkor nehéz időszak az egész család számára, amit időnként csak túlélni lehet. Ez a mindannyiunk életében bekövetkező fejlődési szakasz, amikor gyerek „rugódozni kezd az iga ellen”, keresi a határait, próbálja megérteni, hogy ki ő és hol a helye a világban. Ez még a legjobb, legszeretőbb családokban, a legokosabban nevelt, legjobb természetű gyerekeknél sem megy konfliktusok nélkül - így volt ez Jézus életében is.
A Lukács evangéliumában olvasható történet a 12 éves Jézusról szól, amikor az egész családdal és rokonokkal együtt húsvét ünnepére felmentek Jeruzsálembe. Vajon Jézus ekkorra már túl volt a saját „bár micvá” ünnepségén vagy épp a mennyei Atya használta fel a húsvéti ünnepet arra, hogy a Fiú számára emlékezetessé tegye azt egy mennyei „befogadási alkalommal”? (Az biztos, hogy Jézus és családja számára ez olyan emlékezetessé vált, hogy Lukács – Mária elbeszélése nyomán -, az evangéliumában is megörökítette.)
Jelenleg a zsidó fiúk „bár micvá” ünnepségét 13 éves korukban tartják (a lányokét 12 évesen), de Jézus korában talán lehetett a fiúké is 12 évesen, és ezért hangsúlyozza a szent szerző Jézus életkorát. Ekkortól a fiú vallási értelemben felnőttnek számít, „bár micvá”, azaz a „parancsolat fia” lesz, köteles megtartani a azokat, viszont megkapja a felnőtteknek járó jogokat is, például felolvashat a zsinagógában. (Az ünnep részeként ez történik, ezzel teszik számukra emlékezetessé az ünnepet, általában valamelyik prófétai szakaszt olvashatják fel.) Bár a fiúk ilyenkor vallási értelemben felnőtté válnak, természetük szerint még csak kamaszodó gyerekek, annak minden értelmi, érzelmi hullámzásával együtt.
Nos, olvassuk el a lukácsi történetet, aztán próbáljuk megérteni, most Jézus természetére koncentrálva, hogy mi történt ekkor: „A szülei pedig minden évben felmentek Jeruzsálembe a húsvét ünnepére. Mikor azután tizenkét esztendős lett, mindnyájan fölmentek Jeruzsálembe az ünnepi szokás szerint. Amikor elteltek az ünnepnapok és már visszatérőben voltak, a gyermek Jézus ott maradt Jeruzsálemben, ám a szülei nem vették észre. Úgy gondolták, hogy az úti társaságban van, és megtettek egynapi utat. Akkor aztán keresni kezdték őt a rokonok és az ismerősök között. Mivel nem találták, visszatértek Jeruzsálembe, hogy megkeressék. Három nap múlva megtalálták őt a templomban, amint a tanítók közt ült, hallgatta és kérdezte őket. Mindnyájan, akik hallották, csodálkoztak okosságán és feleletein. Amikor meglátták őt, elcsodálkoztak, és anyja ezt mondta neki: „Fiam! Miért tetted ezt velünk? Íme, apád és én bánkódva kerestünk téged.” Ő pedig ezt felelte nekik: „Miért kerestetek? Nem tudtátok, hogy nekem az én Atyám dolgaiban kell lennem?” De ők nem értették meg, amit nekik mondott. Akkor hazatért velük. Elment Názáretbe, és engedelmeskedett nekik. Anyja megőrizte szívében mindezeket a szavakat. Jézus pedig növekedett bölcsességben, korban és kedvességben Isten és az emberek előtt.” (Lk 2,41-52)
A történetből első tanulságként azt szűrhetjük le, hogy Jézust szülei megbízható, jó gyereknek tartották, akire már nem kell külön figyelni. Teljes bizalommal voltak felé, hiszen meggyőződésük, hogy Jézus nem kódorog el, hanem ott van valahol az úti társaságban, a többi rokon gyerekkel együtt. Így aztán csak este vették észre, hogy a fiú eltűnt. Elképzelhetjük a szülők riadalmát és aggódását, ahogy keresik a fiukat! Ez visszhangzik Mária szavaiban, amikor végül rátalálnak a templomban: „Fiam! Miért tetted ezt velünk? Íme, apád és én bánkódva kerestünk téged.”
Jézus azonban nem „rosszaságból”, kíváncsiságból vagy kalandvágyból maradt le a zarándoklóktól, nem csavarogni, nézelődni akart egy kicsit, hanem egy olyan mennyei kinyilatkoztatásban volt része, ami alapvetően meghatározta ezután az önképét. Ez a reveláció olyan jelentős és olyan szokatlan volt, hogy még a szülei sem értették. „Miért kerestetek? – kérdezi Jézus. - Nem tudtátok, hogy nekem az én Atyám dolgaiban kell lennem?” De ők nem értették meg, amit nekik mondott.”
Jézus a templomi ünnepségek alatt revelációszerűen megérti, hogy Isten, a Seregek Ura az ő számára Atya, Apuka, ő pedig a Fiú, és kettejük között egy egészen különleges kapcsolat van. Csoda-e, ha ott ragad a templomban? És csoda-e, ha szülei nem értették? Hiszen Istent senki nem hívja atyának – később Jézus elítélésekor az egyik vád lesz ellene, hogy Istent az atyjának merte mondani -, és mindeddig Jézus, de a család, és mindenki számára is József az abba, az atya, apuka.
Ugyanakkor ez az ismeret nem teszi a kamasz Jézust felfuvalkodottá, beképzeltté vagy kérkedővé, bár erre már az is okot adhatott volna, ahogy a templomban őt kérdezgető tanítók „csodálkoztak okosságán és feleletein”. Lukács azzal zárja a történetet, hogy Jézus „akkor hazatért velük. Elment Názáretbe, és engedelmeskedett nekik. Anyja megőrizte szívében mindezeket a szavakat. Jézus pedig növekedett bölcsességben, korban és kedvességben Isten és az emberek előtt.”
Azt láthatjuk tehát, hogy Jézus jó természetű gyerek volt, aki ugyanazokon a fejlődési szakaszokon ment át, mint a többi gyerek, abban az ütemben és oly módon, ahogy azt a korabeli zsidó kultúra keretei között meg lehetett élni. (Mondhatjuk, hogy az Atya maga is alkalmazkodik ehhez…) Amikor pedig egy olyan mennyei kinyilatkoztatásban van része, ami alapjaiban formálja át önképét és Istenhez való viszonyát, ez sem torzítja el a személyiségét (ami igen nagy szó, ismerve a saját múltunkat, illetve a mai kamaszok viselkedését). Mindez előre vetíti azt is, milyen lesz a felnőtt Jézus személyisége és hogyan fog élni és dolgozni felnőtt korában az elrejtettség évtizedei alatt.
Sípos (S) Gyula (www.szeretetfoldje.hu)