Isten kemoterápiája?
A kemoterápia rettenetes módszer, a szervezetbe juttatott méreg a rákos és egészséges sejteket egyaránt pusztítja – mégis, olykor már csak ez a lehetőség marad, amit abban a reményben kezd el a beteg és orvosa, hogy a legyengült testben az egészséges sejtek majd újraélednek, míg a rákosak végleg elpusztulnak. Lehet-e Isten „kemoterápiájáról” beszélni, és ha igen, milyen „vitaminokkal” lehet megerősíteni a méregtől haldokló szervezetet?
A Szentírás tanúsága szerint Isten időnként mintha maga sem látna más utat a bűntől haldokló népe gyógyítására, mint a radikális terápiát. Ilyenkor engedi, hogy a nép bűneinek következményei egészen ráterhelődjenek az országra és az emberekre. Belviszály és háború, vereségek és száműzetés – hogy aztán a „szent mag”, a „törzsök” újraéledhessen. (Részben ez a válasz a „Hogyan engedhette ezt meg az Isten?” kérdésre is. Ugyanakkor tegyük azt is hozzá, hogy az Úr nem csak a földi élet éveit, évtizedeit nézi, hanem az egyes emberek örökkévaló sorsát is, ami egészen más távlat és remény…)
Felidézhetjük történelmünk olyan eseményeit, ahol szintén csak ilyen „kemóval” sikerült valamelyest konszolidálni dolgokat. A harminc éves háborút a XVII. század világháborújának is nevezik. Katolikusok és protestánsok minden világi és egyházi hatalmukat bevetve gyilkolták egymást oly sikerrel, hogy Európa jelentős területei teljesen elnéptelenedtek. Az értelmetlen vérontás végére aztán sikerült valamiféle fagyos békét kötni és néhány szabályt elfogadni, hogy a felekezetek egymással legalább valamennyire békében éljenek. Nagy eredmény ez, belső keresztény világháború azóta se tört ki, bár az oldódás csak nagyon lassan és óvatosan ment végbe (még a XX. század elején se léphettek be a hívek egymás templomaiba…).
Hasonlóképp, két világháború őrülete kellett ahhoz, hogy az európai népek megértsék, egymás kölcsönös elpusztítása helyett más megoldást kell találniuk konfliktusaik megoldására. (A háború utáni „szent maradék”, a „törzsök” még keresztény Európát akart, a közös Európa vízióját keresztény politikusok dolgozták ki és részben sikeresek is voltak. A többi már nem rajtuk múlt…) Minden nehézséggel együtt is tény, hogy a hosszú béke már 62 éve tart Európában (nem számítva a regionális válságokat)…
Az iszlám világnak most egyszerre kellene a vallási és állami békéig eljutni. A szunnita-siíta vallásbékét és a konfliktusok békés, tárgyalásos megoldását. Egyelőre nem megy nekik és ez rettenetes pusztítással és szenvedéssel jár, aminek mi csak halvány árnyékát érezzük a menekültek és migránsok áradatában. Az arab földön tízezrek halnak meg és milliók kényszerülnek menekülésére, Az ötmilliós Libanon kétmillió menekültet fogadott be és lát el (arányaiban ez hazánkban négymilliót jelentene). Egész városok, kultúrák esnek a háború áldozatául. Pusztul a föld, a termés, elszennyeződik a víz, az étel, kilátástalan nyomorúság mindenütt. Vajon mikor ismerik fel, hogy ezt az önpusztítást le kell állítani?
Nem mintha nálunk most nem folyna ilyen pusztítás. Jelképértékű a mostani németországi falurombolás. (Emlékszünk még, milyen nemzetközi tiltakozás volt az erdélyi falurombolás miatt? Most semmi…) Hiszen nem csak a templomot rombolták le, hanem a külszíni barnakőszén-bányászat miatt összesen 11 falu lakóit telepítik ki! Nem csak egy keresztény emléket, hanem egy egész kultúrát és történelmet dózerolnak el, hogy a bányavállalat könnyebben hozzáférhessen a szénhez. Ez is radikális rombolás, még ha kevésbé észrevehető is, így betegszik egyre jobban a transzatlanti, biblikus gyökerű civilizációnk.
Vajon milyen erősítő szereket ír fel nekünk az Orvosunk, hogy bele ne haljunk a kezelésbe? Mindent, ami jó az egészséges sejtek megerősítésére és szaporítására. Ima és böjt. Hűséges család és gyermekvállalás. Kitartás és bátor kiállás Isten és a keresztény értékek mellett. Szolidaritás és együttműködés. A rákos sejtek leleplezése, amelyek szeretik magukat egészségesnek (sőt egyedül egészségesnek és szaporodóképesnek) mutatni magukat.
Nincs hová elbújnunk, a kemo mindenhová behatol és mindent próba alá vet…
A kemoterápia kezdetén a beteg egyre rosszabbul érzi magát, mégis vállalja, a gyógyulás reményében. Talán azt a kérdést is fel kell tennünk magunknak: elég rosszul érezzük-e már magunkat ahhoz, hogy rájöjjünk, milyen betegek vagyunk és minden erőnket bevetve, Istennel együtt küzdeni kezdjünk a gyógyulásunkért?
Sípos (S) Gyula (www.szeretetfoldje.hu)