Káin futása
Véres lett a keze Káinnak, amikor elásta testvére, Ábel testét a földbe. Beletörölte a fűbe, amikor meghallotta az Úr hangját: Hol van Ábel, a testvéred?
- Nem tudom. Talán bizony őrzője vagyok én a testvéremnek? – Mozdulni sem mert, rémület dermesztette a szívét. Hiába temette földbe testvérét, hiába rejtette el? A Fentlakó meglátta mit tett, s most jött, hogy megölje őt. Mi mást tenne?
- Mit műveltél? – Kérdezte az Úr. - Testvéred vérének szava hozzám kiált a földről. Ezért légy átkozott e földön, amely megnyitotta száját, s befogadta öcséd vérét kezedből! Ha műveled, ne adja meg neked gyümölcsét! Kóbor bujdosó légy a földön!
Káin reszketett, és reménykedett. Ezek szerint mégsem kell meghalnom? Földbe temette arcát, nehogy látszódjon rajta a megkönnyebbülése, úgy mondta: Nagyobb az én gonoszságom, hogysem viselhetném. Íme, ma kivetsz engem e föld színéről, el kell takarodnom színed elől, s kóbor bujdosó lesz belőlem a földön: így bárki megölhet, aki rám talál!
Azt mondta erre az Úr neki: Korántsem lesz úgy, sőt bárki, aki megöli Káint, hétszeresen bűnhődik! Jelt teszek rád, hogy meg ne ölhessen…
Reszketett Káin, gödröt kapart magának, úgy várta, hogy az Úr eltávozzon tőle. Fejét se emelte fel, míg a Nagyobbik Világító le nem úszott a felső vizek szélére, s a Kisebbik Világító fel nem kelt az ég alján. Akkor elfutott Káin a másik irányba, mint amerről az Úr érkezett hozzá.
Futott Káin egész éjjel, s futott nappal is, ahogy erejéből telt. Ment előre, botladozott alkonyatig, míg össze nem roskadt egy bokor tövében. Szeme lecsukódott, de aludni nem tudott. Akkor fény támadt, s egy gyönyörűséges alak állt meg előtte. Hatalom sugárzott belőle, ereje szinte összeroppantotta Káin szívét. A férfi földre borulva nyöszörgött, mert azt hitte, mégis utolérte az Úr haragja és meg kell halnia.
- Jól teszed, hogy sírsz, helyes, hogy nyöszörögsz – mondta az égi jelenés -, mert senki és semmi vagy előttem. Ám én mégis megkönyörültem rajtad és eljöttem, hogy megsegítselek.
- Ki vagy Te Uram, hogy nevezzelek, ha szólni kívánok hozzád?
- Én vagyok a Föld Ura, enyém minden, amit csak látsz. Én hoztam el a világosságot nektek, csúszómászó férgeknek, én vagyok a Fényhozó, aki kiszabadítottalak titeket a Kert zárt ketrecéből és lehetővé tettem növekedéseteket, hogy meglássátok a jót és rosszat, az igazságot, s annak teljességét, aki én vagyok.
- Atyám szerint – mondta Káin, bár szemét sem merte felemelni -, az Éden, a Kert, az otthonunk volt a legszebb hely, ahonnan kiűzettünk…
- Kiűzött benneteket az Úr, mert sajnálta tőletek! Kiűzött az onnan mindenkit, aki nem hajbókol előtte! – Lucifer dörgő hangja földbe préselte az embert. - Hogyan is gondolhattátok, hogy osztozni akart volna veletek, akik semmik vagytok? Hiszen csak rabok voltatok ott, az állatsereglet díszei, míg én, a ti jótevőtök fel nem nyitottam szemetek a valóságra! Ezt nem tudta elviselni a zsarnok, azért szabadult meg tőletek!
- Így volt Uram, csak így lehetett!
- Tekints fel rám ember és halld akaratom, amellyel megmentem életed.
Az égető fény elhomályosult és Káin bele tudott nézni ragyogásába. Maga sem tudta, hogy valóság-e, amit lát, vagy látomás. Emberhez hasonló alak állt előtte, szárnyak vették körbe, szemében tűz lángolt, kezében a hatalom jogarát tartotta, de deréktól lefelé sötétség borította.
- Én vagyok a megmentőd – mondta neki a fénylő alak -, és ha rám hallgatsz, te leszel ennek a földnek az ura. Megmentelek minden bajtól és nem halsz meg soha. Lásd, még a te elítélőd sem nyúlt hozzád, hanem jelet tett rád. Talán magára ismert benned? Talán istenné válhatsz magad is, ahogy mi istenek vagyunk? Így van és így lesz, de ebben csak én vezethetlek, mert Ő eltaszított magától. Én azonban veled leszek. Ezért indulj el most kelet felé, amerről a Nap kél, és ott telepedj le. Építs házat magadnak és nevezd el Nódnak, mert nyomorúságba taszított téged az Úr és otthontalanná tett. Én azonban veled leszek és Nódot nagy várossá teszem, sok ember lakhelyévé. Így lesz pedig: visszatérsz majd atyád földjére és elhozod onnan atyád lányait, egyiket a másik után, növekedésük sorrendjében. Asszonyoddá lesznek és fiakat szülnek neked, akik harcolnak érted és hatalmad alá vetnek mindenkit. Engem szolgálsz, én pedig királlyá teszlek minden élő felett, hogy úgy bánj velük, ahogy akarod. Életet adhatsz és ölhetsz, növeszthetsz és kivághatsz és senki sem tud ellent állni neked. Nyomorúságban kezded, de majd szolgáid lesznek és ők elvégeznek minden munkát helyetted és telve leszel minden gazdagsággal. Így lesz! Az erő és a szabadság birodalma jön létre, az egyetlen valódi, örökké fennálló birodalom! Birodalom, amelyiken nem lesz úrrá semmilyen gyengeség, birodalom, ahol azt tehetsz, amit akarsz! Ez az egyetlen helyes út, ezt nem meri elfogadni a sok hajbókoló szolgalélek a Trónnál. Bátorságomért lázadónak neveznek, de a hatalmas sereg, ami mögém állt, tudja, hogy igazam van!
Visszatért a sötétség. Csak a Hold fénye tükröződött az égi vizeken. Káin meghajtotta fejét a szavak előtt, amiket hallott, majd felemelte a fejét és kihúzta magát ura és parancsolója előtt.
- Úgy legyen minden, ahogy mondod – kiáltotta, és elindult, hogy elkezdje új életét Nód földjén, az Édentől keletre.
(Részlet Sípos (S) Gyula: Éden után, özönvíz előtt című regényéből…)