Káinról
Sohasem akartam találkozni Káinnal. Ádámmal igen, mint mindannyian. Gyerekkorunkban azt bizonygattuk egymásnak, hogy neki nincs köldöke, persze Évának se, akit ugyan többször is láthattunk, mert ő időről időre végig látogatta a nagycsaládot, gondja volt ránk, de soha egyikünknek se volt mersze, hogy megkérjük, mutassa meg a hasát.
Ádámot nem láttuk, pedig milyen kíváncsiak voltunk rá! Azt mesélték nekünk az öregek az első nemzedékekből, hogy nagyon erős és szép ember volt – Éva is szép volt, mondom most, de minket, fiúkat akkor ez nem érdekelt, ő a Nagyanya volt, egy kedves idős asszony. Igaz, akkoriban mindenki öregebb volt nálunk…
Valamikor Káin is szép ember lehetett, de mostanra olyanná lett, mint a városa, Nód. Így mondták és ilyennek láttam én is, amikor megismertem. Nagydarab, elhízott emberré vált, akit mindig testőrök vettek körül. A városát is fal övezte, s mögötte van egy második, belső fal, Káin palotáját pedig egy harmadik fal is körül veszi, s annak kapujában őrök álltak. Ezek mind nagydarab, testes emberek voltak, a szagukon is érződött, hogy húson élnek, s mind valami fegyvert tartott a kezében.
Káin olykor körbe sétált a házak között és ünnepeltette magát. Ilyenkor közel engedett magához férfiakat és asszonyokat, viccelődött velük, azok meg hódoltak előtte. Úgy tartja mindenki, hogy Káinnak nagyobb hatalma van, mint az istenfiaknak, akik leszálltak közénk, s azok gyermekeinek, pedig azok mind különleges, nagyerejű emberek, saját területtel a föld színén. Káin mögött azonban a Kígyó állt, a legnagyobb mind között és az egész Föld ura!
Mindenki tudta, hogy az Őskígyó nem választott emberi asszonyt magának, hanem hatalmát Káinon keresztül gyakorolja. Olykor homály borította be a palotát, ilyenkor az egész város elcsendesült és földre borult, míg Káin ki nem jött, hogy új törvényeket adjon a népnek. Jaj volt annak, aki ilyenkor ellene szegült! Amikor a Kígyó hatalma átjárta, megkínzott és széttépetett mindenkit, aki nem engedelmeskedett neki azonnal. Történeteket suttogtak elfogott, és a palota elzárt szobáiban kínlódó emberekről, akikhez a nagyúr bejárt, hogy gyötörje őket.
Az emberek rászoktak arra, hogy figyeljék uruk minden mozdulatát. Ha mosolygott, viccelődött, akkor kérni lehetett tőle, akár sokat is. Kedve telt az ajándékozásban is, de aki kapta, tudta, hogy bármilye van, csak kölcsönbe az övé, akár vagyon, akár rabszolga, Káin bármikor visszakérheti tőle. Ha elégedetten dőlt hátra a trónusán a lakomateremben, mindenki mulathatott, kedvére. Ha azonban valami felbosszantotta vagy idegessé tette, ha ki-kidugva a nyelvét, a száját nyalogatta, akkor jobb volt vigyázni, mert a Kígyó hatalmas, de alattomos volt, megjegyzett minden rossz szót, pillantást, hogy aztán a legváratlanabb pillanatban lecsapjon áldozatára. Káin sohasem hagyott megtorlatlanul egyetlen vétket sem – vétek pedig az volt, amit ő annak gondolt.
Káin erős, hatalmas, de hatalmát féltő, gyáva és reszkető ember volt, s mint minden ilyen, babonás is. Neki én egyszerre voltam nyomorult senkiházi, ugyanakkor a hetedik nemzedék elsőszülöttje, hetedik elsőszülött a nagy sorban, amelyikben Ádám után ő volt az első. A hetes számot pedig igen jelentősnek tartotta, így attól tartott, hogy veszélyt jelenthetek rá, ugyanakkor azt remélte, hogy ha megszerez magának, újabb kincset és hatalmat birtokolhat. Ennek az észjárásnak ugyan semmi alapja nem volt, de ugyan ki győzhette volna meg az ellenkezőjéről? Hacsak nem a Kígyó sugallta ezt neki, aki valamit megsejtett a jövőből, ami előttünk rejtve volt.
Akárhogy is, Káin kerestetett, megtalált, s így kerültem eléje.
(Részlet az Éden után, özönvíz előtt című műből, Sipos Gyula)