Soha nem értette, hogy fia miért barátkozik a senkiházi Dáviddal… jó, először neki is tetszett a kölyök, szépen énekelt, nem tagadja, hogy ő is megnyugodott tőle. Aztán meg kiállt Góliát ellen, az is bátor dolog volt, bár most már úgy látja, bármennyire is felfújják ezt az ostoba dalköltők, hogy az csak egy szerencsés találat volt, a bolondok szerencséje. Bárkinek eszébe juthatott volna, hogy messziről, parittyalövedékkel ölje meg az óriást – ezért nem kellene rögtön példaképnek tekinteni!
Mégis micsoda nagyképűség így beszélni: „Oroszlánt is, medvét is megöltem én, a te szolgád, és úgy jár tehát majd ez a körülmetéletlen filiszteus is, mint azok.” Meg azt mondta: „Megyek és elhárítom népemről a gyalázatot, elvégre is ki ez a körülmetéletlen filiszteus, hogy gyalázni merte az élő Isten seregét? Az Úr, aki megszabadított az oroszlán mancsai meg a medve mancsai közül, Ő fog megszabadítani engem e filiszteus kezéből.” Micsoda nagyképűség! De az Úrra hivatkozott, nyilván engednie kellett neki, hadd menjen, ha egyszer így akarja… ki gondolta volna, hogy majd ez lesz belőle?
Csak egy nagyszájú kölyök volt, aki egy normális vértezetet se bírt elhordani, de rendben van, ilyen az elbizakodott ifjúság, megérti ő azt. Hamarosan azonban azt kellett látnia, hogy ez a kölyök elbizakodottságában már a hatalmára tört! Látta ezt mindenki más is, csak az ő ostoba fia, Jonatán ragadt bele ennek a gazembernek a hálójába.
De csak magát hibáztathatja, király létére sem szégyelli ezt mondani, igen, ő volt a hibás, a bolond, mert ő engedte meg mindezt. Kedvezni akart a fiának, mert látta, hogy Jonatánnak a Góliát legyőzése után mennyire tetszik ez az idétlen pásztorgyerek, hát hagyta, hadd barátkozzanak. Nem sokkal később meg már azt mondja neki a Jonatán, hogy az ő lelke egybeforrt Dávid lelkével, és úgy megszerette őt, mint a saját lelkét!
Akkor kellett volna észbe kapnia! Csak hát, engedett a fiának és királyi nagylelkűségében maga mellé vette Dávidot és nem engedte visszatérni apja házába. Nem tudta, hogy Jonatán szövetségre lépett Dáviddal. No hiszen! „Úgy szerette, mint a saját lelkét!” Micsoda képtelenség! Még a szép, díszes köntösét is levetette magáról és minden felszerelésével, kardjával, íjával és övével együtt Dávidnak adta. Az a haszonleső pedig persze, hogy elfogadta! Akkor kellett volna gyanút fognia, hogy az a szélhámos mindent ki akar csalni tőlük…
Ahogy az az ember tudott beszélni, hízelegni! „Én, a te szolgád” – mondta. Hamarosan meg énekelni kezdték, hogy megölte a Saul az ezerét, a Dávid meg a tízezerét – ugyan mi ez, ha nem a királyság kívánása? Hol van itt már az „én, a te szolgád?”
Akkor vált nyilvánvalóvá számára, hogy ez a vörös hajú kölyök, akit ő nagy méltóságra emelt és harcosai egyik vezérévé tette, az ő helyére tör. Mégis, ki itt a király? Ki vezeti Izrael törzseit? Kié a győzelem? Dávid meg, a dalköltő, mert biztos, hogy ő szerezte azokat az énekeket, ki más, így igyekezett magát nagyobbá tenni a királyánál. Ezzel pedig a király életére tört, s ha királyéra, akkor a fiáéra, Jonatánéra is. Ez olyan nyilvánvaló volt, hogy csak a vak nem látta! De Jonatán már vak lett Dávid minden fondorlatára.
Fiam, hogyan nem veszed észre, hogy Dávid barátsága hazugság, csapda, orrodnál fogva vezet téged, hogy aztán elvegye tőlünk a trónt és az egész országot!
De Jonatán csak mondta a magáét, hogy a Dávid milyen nemes szívű, meg jó barát, hogy neki még a saját lelkénél is kedvesebb, hogy ugyanúgy gondolkodnak, és neki még soha nem volt barátja, mert benne mindenki csak a király fiát látta, hízelegtek neki, körüludvarolták, az egyetlen, aki nem így bánik vele, aki őt önmagáért szereti és nem a királyfiúságáért, az Dávid.
Hiszen te is olyannak ismerted meg őt apám, még a lányodat is hozzá adtad, emlékezz, milyen jóban voltatok, és Dávid most is ugyanolyan, mint akkor volt!
Már hallani se bírta ezt a fecsegést! Hát persze, hogy hozzá adta Mikolt, mit tehetett, amikor ez a gazember a lányát is elbolondította! Pedig dehogy akarta ő hozzá adni, az ösztöneivel már akkor is érezte, hogy ebből csak baj lehet! Igaz, hogy neki ígérte a legidősebb lányát, Meróbot, de amikor sor került volna a menyegzőre, kijelentette, hogy a meholita Hadriel a lányt már elvitte. Így volt helyes, mert Hadriellel egy jó szövetségest nyertek, de ugyan mit nyerhettek Dáviddal?
Semmit. Hiszen az az ember még a saját fiát is elidegenítette tőle! Nem hallgatott többé rá, csak ment Dávid után, nevetgéltek, meg edzettek, meg együtt mentek harcolni, sülve-főve, és már ott tartott a dolog, hogy az ő fia, Jonatán, kész volt az apjának is ellent mondani, megszegve a törvényt, az apa iránt köteles tiszteletet, és azt a hamis embert mentegetni előtte!
Akkor megértette, hogy neki kell megoldania a dolgot, már megint neki, mert minden a királyra marad, nélküle semmi sem megy előre, neki kell ezt elrendeznie, neki kell megölnie Dávidot, amíg nem késő. Hiszen már elcsábította a fiát, elcsábította a lányát, ugyan mi lesz a következő? Viszi a koronáját?
De még mindig nem adta fel a reményt, még mindig bízott benne, hogy Jonatánt észhez térítheti. Világosan megmondta neki, hogy Dávidnak halnia kell. Azonban ez az ostoba annyira belebolondult Dávidba, hogy rögtön rohant hozzá és mindent elárult neki, így elárulta őt is, a saját apját ezért a mocskos alakért, még terveket is szőttek együtt: „Rejtőzz el, én majd kimegyek, s azon a mezőn, ahol te leszel, apám elé állok, s beszélek rólad apámnak, s amit tapasztalni fogok, majd tudtodra adom.”
Így árulta el őt a saját fia. Hízelgő, hitszegő szavakkal ostorozta: „Ne vétkezz apám és királyom a te szolgád, Dávid ellen, hiszen ő nem vétkezett ellened, s cselekedetei nagyon hasznosak neked. Kockára tette életét, és megverte a filiszteust. Az Úr nagy győzelmet juttatott általa egész Izraelnek: láttad és örültél! Miért vétkeznél tehát ártatlan vér ellen, s miért ölnéd meg Dávidot, aki semmit sem követett el?”
Na jó – mondta -, nem teszek ellene semmit. Gondolta, talán a nagylelkűségét látva Dávid észhez tér és abba hagyja gonosz tetteit. Meg is mondta Jonatánnak: „Az Úr életére mondom, hogy nem fogom megöletni.” Meg is tartotta az esküjét, és amikor a fia bevitte Dávidot hozzá, ő olyan volt hozzá, mint azelőtt.
De talán javult a helyzet? Épp ellenkezőleg! Amikor ismét megindult a harc és Dávid kivonult és hadakozott a filiszteusok ellen és nagy csapást mért rájuk, és azok megfutamodtak színe elől, újra kezdődött a régi nóta Dávid felmagasztalásával. Ugyan meddig kellett volna még tűrnie ezt?
Semeddig. Igaza volt, amikor megkísérelte, hogy Dávidot a falhoz szegezze a dárdával! Nem sikerült, Dávid pedig gyáván elszaladt és még azon éjjel elmenekült. Ő elküldte ugyan csatlósait Dávid házához, hogy őrizzék és reggel megöljék, de Mikol, a saját lánya, akitől igazán elvárhatta volna, hogy megérti őt és mellé áll ebben a nehéz helyzetben, elárulta a saját apját és tudtára adta Dávidnak, hogy menekülnie kell, és lebocsátotta őt a hátsdó ablakon, Dávid pedig elfutott.
Mit tegyen egy apa, még ha király is, amikor megtudja, hogy a saját gyerekei összeesküdnek ellene?
Figyeltette őket, bár előbb tette volna! Így tudta meg, hogy Dávid üzent Jonatánnak és mézes szavakkal mentegette magát: „Mit követtem el? Mi a vétkem, s mi a bűnöm apád ellen, hogy életemre tör?” Még esküdözött is neki: „Úr életére és a te életedre mondom, hogy szinte csak egy lépés választ el engem a haláltól.”
Jonatán pedig, az ostoba gyerek elhitt mindent és ketten összeesküdtek ellene: „Apám nem cselekszik sem nagy, sem kicsiny dolgot, mielőtt velem nem közli. Ha megtudom, hogy ellened akar tenni valamit, üzenek neked, és megakadályozom.” Sőt, még azt is mondta neki, ahogy később a szolgáktól visszahallotta: „Bármit mondasz nekem, megteszem neked.”
Hogyan mondhat ilyet a király fia egy senkiházinak? Még meg is esküdött az Úr nevére: „Uram, Izrael Istene, ha megtudom holnap vagy holnapután apám szándékát, s valami jót tudok meg Dávidról, és nem küldök azonnal hozzád, nem adom tudtodra, akkor sújtsa az Úr Jonatánt most és mindenkor! Ha pedig fennáll apám gonoszsága ellened, akkor azt juttatom füledbe, és elbocsátalak, hogy menj békében, s az Úr legyen veled, miként apámmal volt. De akkor, ha még élek, az Úr irgalmasságát gyakorold ám velem, ha pedig már meghaltam, ne vond meg irgalmasságodat házamtól sohasem, akkor sem, amikor majd az Úr kiirtja Dávid minden ellenségét a földről. Vegye el az Úr Jonatánt házából, s álljon bosszút Dávid ellenségein!”
Hát ő lenne a gonosz, aki meg akarja menteni magát és a királyságát a fiának?
Így árulta el Jonatán a királyt, a saját vérét és így kötött szövetséget Jonatán Dávid házával, s mindezt miért? „Mert úgy szeretem őt, mint a saját lelkemet!” Képes volt ezt mondani neki, apjának és királyának amikor kérdőre vonta. Hát nem az apját kellene legelőször is szeretnie? És egyébként is, hogy jön ide a szeretet, amikor a királyság megtartásáról, a család hatalmáról van szó? Hogyan lehet ilyen ostoba, szűklátókörű egy fiú, akire apja koronája vár, hogyan lehet ennyire a saját maga ellensége?
Így menekült el előle Dávid és menekül azóta is. Ő pedig megharagudott Jonatánra és megmondta neki, hogy sejti ő, mi áll ennek a hátterében: „Talán bizony nem tudom, hogy te úgy szereted Izáj fiát, ahogy tiltva van, a magad szégyenére és gyalázatos anyád szégyenére? Feleséged van és családod, és mégis egy férfi után rohangálsz?! Elvette a vágy az eszed?! Pedig tudd meg, hogy mindaddig, amíg Izáj fia a földön él, sem személyed, sem királyságod nem áll szilárdan!” Olyan indulatba jött, hogy megragadta a dárdát, hogy a fiát is keresztüldöfje. Persze Jonatán tiltakozott, tagadott mindent, így végül nem bántotta, de azóta nem bízik meg benne. Látja ő, hogy Jonatán még mindig Dávidfelé húz és ki tudja, az a gonosztevő mikor fordítja megint ellene az a fiát? Hiszen nem ez történt Benjamin-Gibeában, a harctéren is!
A dávidi métely behatolt Jonatán szívébe és megrontotta a fiát. Csakis így történhetett, hogy az ő engedélye nélkül támadt rá a filiszteusok előörsére, a bolond nép meg ment utána. Nagyon nagy baj történhetett volna, akár mindent elveszíthettek volna, s csak az Úr kegyelmének köszönhetik, hogy végül ilyen hatalmasan megverték a filiszteusokat. Meg természetesen a király bölcsességének, mert ő volt az, aki böjtöt hirdetett, hogy egész nap ne egyen senki, míg harcolnak, hogy Isten kegye velük legyen. Na, és ki szegte meg a parancsot? A saját fia, Jonatán!
Pedig ő megmondta világosan: „Átkozott legyen az az ember, aki estig eledelt vesz magához, amíg bosszút nem állok ellenségeimen.” Nem is vett magához az egész nép semmiféle eledelt, csak Jonatán, akinek elég volt meglátnia a lépesmézet, máris evett belőle. Hiába figyelmeztették: „Esküvel kötelezte apád a népet, mondván, átkozott legyen az az ember, aki ma eledelt vesz magához!” A gonosz gyerek azt felelte erre: „Apám ezzel csak megzavarta az országot; magatok láttátok, hogy felragyogott a szemem, mivel ízleltem egy keveset a mézből! Ha a nép evett volna ellenségeinek zsákmányából, amelyet talált, nemde sokkal nagyobb lett volna a filiszteusok veresége?”
Így aztán a nép Jonatánt követve nekiesett tehát a zsákmánynak, juhot, marhát, borjút vett, levágta a földön, s a vérrel együtt ette meg a húst a nép.
Amikor ő megtudta, hogy mi történt, hogy vétkeztek az Úr előtt, megesküdött, és jól tette, és végre is kellett volna hajtania esküjét: „Úrnak, Izrael szabadítójának életére mondom, hogy még ha fiam, Jonatán idézte is elő ezt a bűnt, megmásíthatatlanul meg kell halnia.”
De nem halt meg, mert a nép fellázadt a saját királya ellen, és megvédte a nagy bűnöst. „Tehát meghaljon Jonatán, aki ezt a nagy győzelmet szerezte Izraelnek? Ennek nem szabad megtörténnie! Az Úr életére mondjuk, hogy haja szálának sem szabad lehullani a fejéről a földre, hiszen ő Isten segítségével szerezte meg a győzelmet a mai napon.”
Egykor Dávidot éltették, most meg Jonatánt. Ő meg, aki egy egész királyságot adott a népnek, itt ül, magányosan, vigyázva, lándzsával a kezében, éberen, mert neki kell megtartania a trónt, Dávid ellen, Jonatán ellen, amíg a fia meg nem megérti, hogy az apjának volt igaza. Akkor majd újra együtt lesznek, és diadalt aratnak az egész világ felett…
Sípos (S) Gyula (szeretetfoldje.hu)