Menedék 2.- Az Öreg és a Menedék-házak

• 

Az Öreg személyiségét a Látóról[1] mintáztam, akiről egyébként már megjelentettünk egy könyvet. A célom azt volt, hogy megmutassak egy embert, aki krisztusi életet él egy haldokló faluban és az ennek következtében a falu életében beálló pozitív változásokat.

Ma is vannak haldokló, elnéptelenedő, munkanélküliséggel küszködő, a bűnök és gyűlölet terhe alatt roskadozó falvak és városok. Vajon milyen irányba halad tovább ez a folyamat? Meg lehet állítani az elnéptelenedést és a bűnök áradatát, az összeomlást?

Hiszem, hogy itt élnek közöttünk az olyan emberek, mint a látó is. Olyanok mint egy kis mag, amelyet Isten beleültet valahol a földbe és az felnövekedve jó termést hoz. Az egyik közösséget szervez és a családokat bátorítja, a másik lelkiségi mozgalmat támogat, a harmadik evangelizál, a negyedik meg főz, mos takarít, de életpéldája megérint és jó irányba fordít másokat.

Ha Isten megújulást akar, azt mindig egyes embereken keresztül teszi. Nincsenek nagy tervek, nincs pénz, nincs tehetség – de ott van Isten kegyelme és ereje, és ez valahogy mozgásba hozza a dolgokat. A Látó kinézetre nem volt különleges ember. Nem volt se nagyon okos, se nagyon ügyes vagy szép, tehetséges vagy erős. Még csak az se nagyon számított, hogy üzeneteket kapott Istentől. Ami fontos volt, hogy hitt Istennek és Istenben és igyekezett valóban Istenek tetsző életet élni. Ő imádkozott, Jézus pedig meggyógyította az emberek szívét, testét és lelkét. Ő csak kapált, de ez a kapálás elég volt ahhoz, hogy eltűnjön a gaz a földekről és a szívekből.

Ma is van többféle program a haldokló falvak, a mélyszegénység vagy épp a roma népesség gondjainak megoldására. Én ezek jóságát vagy hatékonyságát nem akarom vitatni, de szeretnék felmutatni egy utat, az Öreg útját. A megértés, az együttélés, a szeretet, a közös munka útját. Azt hiszem, végül minden olyan program, ami „kívül” marad az emberek szívén – legyen az szociális segély vagy vetőmag osztogatása – elsorvad. Csak az a kezdeményezés lesz hatékony, amelyik „bemegy” az emberek életébe, amelynek képviselői együtt élnek és lélegeznek a szegényekkel. Ez a szentek példája, ez a kibontakozás útja.

*

A kis Tisza-menti falu két sor házból állt. Bakancs a kisebbik utcán ment lefelé, intett a kerítésnél állóknak, ismerték egymást - de ha nem ismerték volna is, a Látóemberhez járnak mindenféle emberek innen is, onnan is, tán még a világ végéről is, megszokták már -, beszélgetni azonban nem állt le egyiknél se, mert mielőbb látni akarta az Öreget.

A falut néhány idős ember lakta még a régi időkből, aztán az elköltözöttek helyére betelepülő cigány családok valamint olyan elszegényedett, munkanélküli emberek, akik sehová se tudtak vagy akartak elmenni innen. A falu egyike lehetett volna a sok elnéptelenedő községnek ahol már nem születtek gyerekek, akik pedig mégis, azok minél hamarabb elköltöztek valamelyik nagyobb városba, könnyebb boldogulást keresve. Itt azonban a házak épek voltak, a porták rendezettek bár a kerítések már itt sem csak térdig értek, mint a „régi szép időkben”. Országos sikertörténet is lehetett volna hatalmas média-nyilvánossággal, járhattak volna ide politikusok kezet rázni és kolbászt tölteni, de nem így történt. Ezt a helyet csak fülbe súgással hírelték, s akik ide jártak nem keresték a nyilvánosságot. Az elrejtettség csendje vette körül a települést.

A falu újraépülése és rejtőzködése egyaránt egy öregembernek volt köszönhető, János bácsinak, aki húsz éve érkezett ide néhány holmijával és beköltözött az egyik félig roskadt vályogházba. Először a sajátjává lett portát rakta rendbe, aztán a szomszédét meg a templomét, aztán ahogy jött. Hol meglopták, hol meg nem, aztán leginkább már nem. Minek tették volna, adta ő azt magától is, mindenkinek. Kenyeret, magot, tanácsot. Hívta az úton kódorgókat magához kicsit segíteni, de ment ő is, kérés nélkül, amerre látta a szükséget. Háza Menedék-ház lett, talán az első a sok közül. Az „Öreg” ételt, ruhát, alvóhelyet adott annak, aki betért hozzá. Egy napra, egy hétre, hónapra, kinek mennyi kellett. Aki ott volt, az vele együtt dolgozott a kertben, a földeken, János bácsién vagy valamelyik másik falubélién, ahogy éppen jött. Az Öreg pedig meghallgatta őket, imádkozott értük, tette, amit tehetett. Nem volt ez előre megtervezve, vagy kitalálva. Adott is, de kapott is. Ruhacsomagokat, tartós élelmiszert. A katolikus segélyszervezet, a Karitasz is küldött időnként ezt-azt, leginkább, ami máshová nem kellett, de János bácsinak jó volt az is.

Aztán valahogy követőkre talált. Ma már a legtöbb Menedék-ház nem is ház, hanem egy helyi kis közösség, egy család, akik ugyanúgy akarnak segíteni, támogatni másokat, ahogy az Öreg teszi. A működtetői keresztények voltak, a lakói nem mindig. A cél azonban közös volt: menedéket adni, ahogy ők is menedéket kaptak Istentől és a hozzá tartozó emberektől. Túlélni.

Az utolsó húsz év alatt lassan megszégyellte magát a falu, már ha lehet ilyet egy falura mondani egyáltalán. Na, nem mintha a kocsma bezárt volna, miért is tette volna, amikor János is odajárt kuglizni. A nyarak itt is egyre forróbbak lettek, a telek is haraptak, a vihar is lecsapott - hanem az emberek csak-csak lágyulni kezdtek. Aztán az egyik egyszer az Öregre – mert így kezdték hívni, meg Látónak, mert különös dolgokat mondott, amik rendre igaznak bizonyultak -, bízta a pénzét, hogy az vigyázzon rá, s adja az uzsorásnak, mielőtt elinná. Így történt. Aztán a másik is, a harmadik meg a lányát, hogy el ne adja a tartozás fejében, részegen. Néhányszor megfenyegették, de meg nem ölték, aztán hozzábokrosodott a község, s lett közösséggé.

Egy szó mint száz, ez a húsz év negyvennek is megfelelt, volt benne fenyegetés, verekedés, rendőrök is, bírság is, aztán valahogy mégis kisimultak a dolgok.

 

- Hát megjöttél.

- Megjöttem, hoztam egy kis ezt-azt, legyen mit elosztogatni. Ha nem írtál volna, hogy jöjjek, vártam volna még kicsit, akkor több is lenne.

- Az nem érdekes, fiam. A fő, hogy itt vagy! Már vártalak. Mutatni szeretnék neked valamit - ezt olvasd! A harmadik oldalon.

Bakancs kezébe vette a kéthetes Szolnok Megyei Néplapot és odalapozott.

„Brutális gyilkosság a Zagyva-parton!

Tegnap este riasztották a tűzoltókat, mert égett a Zagyva-part a gyaloghíd utáni szakaszon. A lángok megfékezése után a leégett bokrok között ez összeégett ember holttestére bukkantak. A Szolnok megyei Rendőr Főkapitányság sajtóosztályának közleménye szerint az idős korú áldozat valószínűleg gyilkosság áldozata lett. A nyomozás érekeire való tekintettel egyelőre az esetről többet nem közöltek.”

- Ez Szolnokon történt?

- Ott. Erre járt a Vártemplom közösségéből valaki, az hozta az újságot is és mondta, hogy az öreg kántoruk volt az. Úgy tudják, hogy össze volt kaszabolva a teste, valami szimbólumot, pentagrammát vagy mit vágtak a mellébe késsel, aztán rágyújtották a bokrokat.

- De miért tették? Valami sátánista kultusz lenne Szolnokon?

- Fiam, ez az egész rendszer sátánista, csak nem tud róla. A plébános atya üzente, hogy imádkozzunk értük, hát megtettem, aztán volt egy látomásom, azért üzentem, hogy gyere. Megjelent nekem Galgóczy Erzsébet[2], tudod ő szolnoki volt, 1919-ben a Vártemplomból mentette ki a szent ostyákat, később ott kapta meg látható formában Krisztus sebhelyeit, stigmáit. Nagy szent volt, sokat szenvedett Magyarországért. Azt láttam, hogy nagyon sírt, miközben a várost lassan betakarta az utcákról feltörő sűrű, fekete köd. Arra kért, hogy segítsek. Megígértem neki – aztán magamhoz tértem. Azóta azon gondolkodom, mit tehetnénk. Kérlek fiam, menj el oda és nézd meg, mit lehetne tenni!

Bakancs elgondolkodva olvasta újra az újsághírt, aztán az öregre nézett:

- Nem jönnél el velem?

- Nem mehetek, tudod jól. Most is itt kódorgott valami őrült valahonnan az ország keleti csücskéből, aztán azzal bolondította az embereket, hogy csináljanak itt is önvédelmi ezredet. Még gyűlést is tartottak, ott volt az egész falu. Azzal szédítette őket, hogy csak össze kell fogni, aztán lesz autonómia először, aztán meg cigányország. Már a hely is megvolna, ott aztán nem lesz többé se kirekesztés, se szegénység, csak a cigányéden!

- És az emberek hogy reagáltak?

- Ahogyan bárki reagálna, akinek ingyen kínálják a tömött pénztárcát. Na, aztán én csak nem álltam meg, mondtam néhány dolgot. Mit akartok? Itt földetek van, családotok, dolgoztok, megéltek. Most elmennétek uzsorások alá, vajdák vérét nyalogatni? Hát hová tettétek az eszetek? Mondom nekik, ennek a gazembernek, aki itt szédít titeket, semmi se drága, pénzért hazudja tele a világot. De ti? Hát ti csak veszítettek! Kérdezem a nagyszájút: aztán milyen nyelven beszélnének abban a cigányországban? Hát csak habogott, hogy így is, úgy is. Mondom neki, mert mi itt magyarul beszélünk. Mert magyarok vagyunk, ezek meg itt magyar cigányok, ezen a nyelven élnek, ennek az országnak a történelmét tanulták – hát mit adsz te nekik helyette?

- És mi lett a vége?

- Csak eltakarodott valahogy. Hanem tudod, azért igaza van. Ebben az országban már csak a keresztényeknek meg a cigányoknak születnek gyerekeik – no meg a keresztény cigányoknak. Mi lesz ebből – bárki kiszámolhatja. – Az öreg lelógatta a fejét és a földet piszkálgatta.

Bakancs megveregette a hátát: - Mióta hiszel te a számoknak? – Erre aztán mindketten elnevették magukat. Kesernyés nevetés volt ez, inkább csak mosoly, de azért mégis felfelé kunkorodott.

- Na, és most mondd el, valójában miért nem akarsz eljönni. Mert ilyen dolgok mindig történtek és fognak is történni. Mit titkolsz előlem?

- Nem titkolok én semmit sem – tiltakozott az öreg, de közben nem nézett a másikra.

- János bácsi, mióta ismerjük egymást? Legalább tíz éve ide járok, te vagy a lelki atyám, gondolod, hogy nem veszem észre, ha valami nem stimmel? Mi az, hogy nem tudsz odamenni?

- Nem tudok odamenni, és kész. Meg aztán – az öreg nagyot sóhajtott, gondolkodott egy kicsit, hogy mondja-e, aztán elszánta magát - hamarosan elköltözök odaátra... Érted ugye?! Ezeket az utolsó napokat meg itt szeretném tölteni ezek között az emberek között, akiket megszerettem. Innen a harmadik házban a kis Dzsenifernek babája lesz, azt akarja, hogy én tartsam keresztvíz alá…

Bakancs elnézte az idős embert. Hogyan is nem vette észre eddig, mennyire megöregedett az utóbbi időkben? Hátahajlott, eltörődött ember már. Összeszorult a szíve, ahogy hallgatta tétova magyarázkodását. Mivé lett az erős ember, aki egy egész falut megmentett, akihez százak járnak tanácsért, akit Isten emberének és prófétájának tartanak? Lassan kicsordult a szeméből egy könnycsepp. Véget ért egy világ, kihez mehetne most?

 

Már esteledett, amikor Bakancs elindult. Most sokkal hosszabbnak tűnt az út a vasúti megállóhelyként szolgáló kis esőbeállóig - összesen a napi két vonat állt meg -, mint amikor még befelé jött. Gépiesen mondta magában a rózsafüzért, de nem tudott figyelni az imára. Csak az Öreg szavai visszhangoztak benne: Fiacskám, én lassan elmegyek, de te itt maradsz. Nem is bánom! Annyi a bűn, a gonoszság, az emberek elemésztik magukat. De azt is tudod, hogy Isten menedéket készít az embereknek és azt akarja, hogy Kárpát-medence is ilyen menedék legyen. Menedék, nagy betűvel! Lásd ezt a kis falut! Nem mondom, hogy itt rendben van, de mégis megtanultuk szeretni egymást, a földet ahol élünk és Istent, aki a kenyeret adja. Ez a falu bűnök között is a Szeretet földje lett, a megértésé, türelemé, a munkáé és bizalomé. Istené. Gondolj a Menedék-házakra, a helyekre és azokra a közösségekre, ahol megfordultál az elmúlt években! Gondolj a kinyilatkoztatásokra és csodákra, amiken keresztül mentél! Lásd, ha itt, a legutolsó helyen is lehetségessé vált a megújulás, akkor az egész ország lehet Menedék! Ez a mi dolgunk az összeomlásban, hogy a reménység emberei legyünk a reménytelenségben! Ahogy Jézus utasította tanítványait: tedd a kezed az emberekre és meggyógyulnak, még többen, mint eddig, és megszabadulnak kötelékeikből! Isten azt akarja, hogy a Kárpát-medence olyan kehely legyen, amit teljesen meg tud tölteni kegyelmeivel! Jó, most tele van minden ragadománnyal és bűnnel, de ez érthető. Itt vagyunk a kehely alján, ide folyik össze minden gonoszság is – figyeld meg, ide árad a kegyelem is!

Menjél, nézd meg, mi van Szolnokon…

 Sípos (S) Gyula