Sípos (S) Gyula: Betlehemi történetek - A tyúk, aki jól megnézte azt a férfit
Mi tyúkok aznap is korán hazatértünk a nekünk készített pompás házunkba – amit az emberek, nagyrabecsülésük jeleként, nem a kakasokról, hanem rólunk neveztek el tyúkólnak -, a nekünk előzékenyen odakészített fészkekbe, a fiatalabbak meg felgallyaznak az ülőkékre, így aztán csak másnap értesültem arról, hogy mi történt előző este.
Nem mintha a kakasaink értenék ezt. Csak járkálnak peckesen, kukorékolnak, de eszük, az nincs egy csepp se. Nem véletlen, hogy amikor az emberek haza hívják a fiókáikat, gyakran, hangosan tyúkeszűnek nevezik őket, így büszkélkednek velük. Ez az én kakasom is, nem mondom, gyönyörű példány, ahogy gőgösen jár körbe, mint egy úr, színes tollaival és hatalmas tarajával, királynak érzi magát. Olyan öntelt, minden hajnalban kint kukorékol, felver minket is, mintha bizony neki kéne elűzni a sötétséget és előhívni a Napot a rejtekéből. Na de ki az, aki valóban életre kelt, költöget bárkit is? Mi tyúkok. Mi melengetjük a tojásokat, mi segítjük világra a fiókákat, mi kaparjuk ki tíz karmunkkal nekik a földből az ételt – na jó, az már csak repeta, az emberek gondoskodnak rólunk, minden reggel hozzák a finom magocskákat -, de akkor is!
Szóval én nem vagyok oda a kakasokért, egy cseppet sem! Amikor aztán hallottam, hogy micsoda vircsaft volt itt előző éjjel, gondoltam, bemegyek, megnézem magamnak én is az érkezőket, miféle alakok érkeztek, ki fia-borja jött közénk, mert hát valakinek csak számon kell tartania az udvar dolgait. Nem mintha nagyon kíváncsi természet lennék, megvan nekem a magam baja, de figyelni kell, mert minden befolyásolhatja az életünket! Ilyen voltam már csibe koromban is. Szegény drága jó anyám, aki szintén bölcs asszony volt, mondta is sokszor, hogy aki kíváncsi, hamar megöregszik, amiben igaza is lett, mert ha nem is hamar, és nem is túlságosan, de megöregedtem. Sok fészekalját adtam én már a világnak!
Egy szó, mint száz, bementem az istállóba, hogy szétnézzek. Ott volt tőlünk tehén asszonyság, aztán valami jöttment szamár is fontoskodott a sarokban, de vele nem sokat törődtem, gőgösködjön csak ahogy tud, mifelénk ez nem szokás. Csak kapartam egyet felé, nem babonaságból, de mi, tyúkok már csak így szoktuk, aztán közelebb mentem az emberekhez.
Hát, a lányka még igen fiatalnak tűnt nekem, inkább csak jérce volt. Ha csak úgy magában látom, nem is hittem volna, hogy már képes a fészekrakásra, pedig képes volt, kétségtelenül, mert a kis csibéjét ott tartotta a kezei között, úgy bizony! Az meg úgy be volt takargatva, hogy először azt hittem, csak tojás még, de aztán látom ám, hogy a kis fejecskéje már kint van, alszik, piheg, az asszonka meg nézi, ringatja. Még szóltam is neki, ha már kint van a fejecske, segítsen neki, hogy teljesen kibújhasson a csibéje a tojásból, aztán hadd botladozzon kicsit, úgy tanul meg gyorsan szaladni, de hiába szóltam, még káráltam is, nem figyeltek rám.
Jól van, ha ti jobban tudjátok, legyen úgy, majd meglátjátok, mi lesz…
Bent maradtam velük én is, gondoltam várok, nézzük, mi történik. A többiek addig elvannak nélkülem is az udvaron, nem lesz azoknak semmi bajuk. De milyen jól tettem, hogy bent maradtam! Mert olyat láttam, el se hinnétek, hanem én mondanám!
Mert a kis jérce-lánka mellett ott ált a kakasa is, egy férfi. Együtt voltak, azt mindjárt látni lehetett, mert különben jártak ott ki-be mindenféle emberek, nézték a kicsit, örömködtek, énekeltek, áldásokat mondtak, még ételt is hoztak, ahogy azt kell is, de aztán csak elmentek mind, ahogy jöttek. Ez az egy azonban, ez a férfi mindig ott maradt, el nem mozdult volna az asszonya mellől. Na jó, hazudok, mert időnként el-ellépett, de csak rövid időre, csak azért, hogy hozzon valamit: egy kis vizet, takarót, s etette, itatta, gondozta az asszonyt, meg a gyerekét. De ellátott az mindenkit az istállóban! Szénát adott a tehénnek is, szamárnak is, elém is szórt egy kis magocskát, hadd csipegessek. A szamár persze rögtön kiabált, hogy az az ő abrakja, nem ad belőle, de a férfi úgy az orrára koppintott, hogy rögtön elhallgatott!
Na mondom, ilyet se láttam még! Egy kakas, aki így gondozza az egész baromfiudvart – hát, ha csak egy ilyen is lenne nálunk, igen más lenne az élet! Azt se tudtam, hová legyek ámulatomban! Ez bizony olyan különös volt, hogy még a többi tyúk is befutott a hírre! Ott csipegettük a magokat, mintha csak azzal törődnénk, de közben félszemmel mind a férfit néztük, mit csinál. S tényleg, úgy volt, ahogy mondom, nem egyszer, nem kétszer, hanem végig, amíg nálunk időztek! Egyszer még a karjaiba is kapta, s úgy vitte odébb őket, míg a fekhelyüket megigazgatta. Hát mikor tett ilyet bármelyikünk kakasa is?
Igaz ugyan, hogy fejére is csapnék, ha a fészekhez merne nyúlni, de akkor is!
Mondom nektek, hogy ez akkora csoda volt, hogy még rokonaink, az angyalok is eljöttek és megcsodálták őket, de erről már szólni se tudok, mert nincs szavam rá, olyan szép volt az egész.
Volt min gondolkodni utána! Össze is dugtuk a fejünket, mi tyúkok, hogy ezt megbeszéljük. Kigondoltuk, hogy megpróbáljuk ránevelni a mi kakasunkat, hogy ő is így viselkedjen. Szerintetek sikerült? Na, erről ennyit, meg a kakasokról is.
Egy dolog viszont azóta is foglalkoztat. Mert tudjuk azt mindannyian, hogy a legutolsó utunk az lesz, amikor az emberek eljönnek értük, elvisznek, és többé nem térünk vissza az udvarba. De most, hogy láttam az angyalokat, ezeket a szárnyas embereket, azon gondolkodom, hogy nem a szüléink voltak-e ők? Hogy talán valahogyan összejövünk mi, emberek és tyúkok, és ilyen szárnyas emberekké, angyalokká leszünk.
Mindenesetre adok ennek egy esélyt. Csak annyit tennék még hozzá, hogy amikor azok az angyalok megérkeztek, a nagy fényben nem lehetett látni, hogy férfiak vagy nők, de így utólag visszagondolva, szerintem tyúk volt az mind…