Robin Williams hősies szeretetéről
"Az 1990-es évek végén egy San Franciscó-i kórház csendes gyermekgyógyászati szárnyán egy ápolónő megállt egy szoba előtt, és visszapislogta a könnyeit. Bent egy halálos rákos kisfiú kétrét görnyedt a nevetéstől. Három számmal nagyobb műtősruhában, sztetoszkóppal a nyakában és nevetségesen piros orral Robin Williams annyira megnevettette a gyereket, hogy az egy pillanatra elfelejtette a fájdalmat.
Nem voltak kamerák, nem volt sajtó, nem volt kíséret. Csak Robin, aki hangokat adott, grimaszokat vágott, rajzfilmfigurákat utánzott, a semmiből teremtett örömöt.
Ezeket a látogatásokat soha nem Hollywoodon keresztül ütemezték be.
Magánbeszélgetésekben szervezték őket a kórházi személyzet segítségével, akik csendben megismerték őt, mint több mint színészt vagy humoristát.
Gyakran előre felhívta névtelenül, és megkérdezte, hogy vannak-e olyan gyerekek, akiknek hasznára válhatna egy látogatás. Sokszor egyedül érkezett, néha egy zsák bábbal, vagy valamilyen karakterbe öltözve, sőt, ikonikus "Mrs. Doubtfire" hangján szólalt meg.
A gyerekek, akik közül néhányan túl gyengék voltak ahhoz, hogy felüljenek, mosolyogtak, kuncogtak, vagy visszasúgtak egy viccet. A szülők áhítattal figyelték, ahogy gyermekük, gyakran élete utolsó napjaiban, újra nevet.
Néha hetek óta először.
Egy ápolónő felidézett egy 2003-as látogatást, amikor Robin több mint egy órát töltött egy tízéves leukémiás beteggel, akinek már csak napjai voltak hátra.
A fiú apja hetek óta sztoikusan viselkedett, és nem volt hajlandó sírni a fia előtt.
Azon a napon, miközben Robin úgy tett, mintha egy láthatatlan, nyikorgó infúziós rudakból álló zenekart vezényelne, és egy nevetséges operai balladát énekelt a szívmonitorok sípolására, a férfi végül sírva fakadt.
Nem a bánattól, hanem a megkönnyebbüléstől.
Robin soha nem beszélt ezekről a látogatásokról interjúkban.
Még a hozzá legközelebb állók is, beleértve a régi barátokat és munkatársakat, másokon keresztül értesültek róluk.
Néhány család megpróbálta nyilvánosan megköszönni neki, de ő mindig elutasította.
Úgy hitte, hogy az élmény a gyermekhez tartozik, nem hozzá, és semmiképpen sem része semmilyen nyilvános narratívának.
Robin számára a látogatás nem jótékonysági cselekedet vagy performansz volt.
Egy emberi kapcsolat volt, nyers és szűretlen.
2006-ban, egy Denver-i fellépése során több mint egy órát vezetett, hogy találkozzon egy halálosan beteg tinilánnyal, akinek a kedvenc filmje az „Aladdin” volt.
A lány gyerekkorában a Dzsinn szövegét szavalta, és amikor Robin belépett a szobába, és riffelni kezdett azon a felejthetetlen hangon, felragyogott.
Édesanyja később azt írta, hogy Robin sokáig maradt a látogatás vége után is, úgy beszélgetett a lányával, mint egy régi baráttal, legalább annyira hallgatta, mint amennyire szórakoztatta.
Figyelemre méltó érzelmi erő kellett ahhoz, hogy belépjen azokba a szobákba.
Ezek nem filmforgatások voltak.
Nem voltak átírások, nem voltak új felvételek.
A gyerekek gyakran elhalványultak, a levegő nehéz volt a bánattól, mégis talált módot a remény fellobbantására, még ha csak rövid időre is.
Soha nem sietett.
Leült a padlóra, jégkrémet ivott, kézen fogva.
Utána gyakran sokáig ült egyedül az autójában, néha sírt, néha felhívott egy barátját, csak hogy ismerős hangot halljon.
2010-re több város kórházi személyzete is tudta, hogy ha Robin a városban van, akkor hívás érkezik.
Senki sem hozta nyilvánosságra, mert ő ezt nem akarta.
Nem a címlapokról vagy az elismerésekről szólt.
Gyakran mondogatta az ápolóknak, hogy ha egyetlen gyerekkel is el tud feledtetni, hol van, akár csak tíz percre is, az mindent megért.
Látogatásai nem gyógyítottak betegségeket, és nem változtattak az orvosi eredményeken.
De tettek valami mást.
Egy szikrányi örömöt adtak a halványuló napnak.
Megenyhítették a gyászoló családok legnehezebb pillanatait.
És emlékeztettek mindenkit a teremben – betegeket, szülőket, ápolókat, sőt magát Robint is –, hogy a nevetésnek még a búcsú küszöbén is ereje van.
Néha a gyógyulás nem a gyógyszerről szól.
Arról, hogy valakit élőnek éreztessen, akár egy pillanatra is, amikor a világ azt mondja, hogy nem kellene."
(facebook)