Interjú Ferenc pápával 2007-ből

Kategória: Cikkek, írások Megjelent: 2013. március 24. vasárnap

A 30 Giorni c. lap által közölt interjúban Jorge Mario Bergoglio bíboros kifejti, mit tart fontosnak az Egyház missziójában, miben lát reményt és mit tart a legveszélyesebbnek az Egyház számára. A teljes interjú:

 

Eminenciás Érsek Úr, a konzisztóriumon az Aparecidában tartott Latin-Amerikai Püspökök V. Közgyűléséről beszélt volna. Mi jellemezte az Ön számára ezt a talákozót?

Bergoglio: Az aparecidai konferencia kegyelmi pillanat volt a latin-amerikai egyház számára.

Mégis viták zajlottak a záródokumentum körül…

Bergoglio: A záródokumentumon, amely a latin-amerikai egyház tanítóhivatalának megnyilatkozása, sem mi nem változtattunk, sem a Szentszék. Apróbb stiláris, formai igazítások történtek, volt, amit egyik helyről kivettünk és máshol bekerült. A lényeg tehát változtatás nélkül megmaradt. Ennek oka, hogy a dokumentum megalkotását megelőző munka a z igazi testvéri együttműködés, a kölcsönös tisztelet légkörében zajlott. Ez a munka alulról fölfelé irányult, nem pedig fordítva. Hogy ezt a légkört valaki megérthesse, látnia kell az aparecidai találkozó számomra legfontosabbnak tűnő három “pillérét”. Az első éppen ez: alulról fölfelé. Talán először történt meg, hogy egy közgyűlésünk nem egy előregyártott szövegből indult ki, hanem a ny ílt párbeszédből, amely már korábban megkezdődött és azóta is folytatódik a Latin-Ameri kai Püspöki Konferenciák Tanácsa (CELAM) és a püspöki konferenciák között. 

Nem jelölte ki már előre XVI. Benedek megnyitó beszéde a konferencia fő irányait? 

Bergoglio: A pápa általánosságban utalt Latin-Amerika problémáira, aztán nyitva hagyta: rajtatok múlik! Ez óriási dolog volt a pápa részéről. A konferencia a püspöki konferenciák 23 elnökének felszólalásával kezdődött, majd csoportokban vitattuk meg a témákat. A záródokumentum megszerkesztésénél is mindenkinek a hozzászólásaira nyitottak voltunk. Mire összegyűjtöttük, 2240 változat érkezett! Az volt az alapállásunk, hogy mindent elfogadunk, ami alulról, Isten népétől jön, és nem annyira szintézist, mint inkább harmóniát igyekszünk teremteni.

Nem könnyű feladat!

Bergoglio: Harmóniát mondtam, ez a jó szó. Az Egyházban a harmónia a Szentlélek műve. Valamelyik egyházatya írta, hogy a Szentlélek «ipse harmonia est», Ő maga a harmónia. Egyedül a Lélek képes sokszínűséget, sokféleséget ihletni s ugyanakkor egységet is teremteni. Ha mi akarunk sokszínűséget létrehozni, abból szakadások származnak, az általunk kitervelt egységből pedig egyformaság lesz. Aparecidában a Szentlélek munkájába kapcsolódtunk be; a dokumentumnak, ha jól olvassuk, látjuk, hogy körkörös, harmonikus a gondolatmenete. A harmóniát nem passzív, hanem kreatív valóságnak mutatja meg, amely kreativitásra serkent, mivel a Lélektől való.

Mi a második fő jellegzetesség?

Bergoglio: Ez volt az első alkalom, hogy a latin-amerikai püspökök közgyűlését egy Szűzanya-kegyhelyen tartottuk; maga a hely kifejezi a lényeget. Reggelenként együtt imádkoztunk laudest, együtt ünnepeltük a szentmisét a zarándokokkal, a hívőkkel. Szombat-vasárnap kétezer, ötezer ember. Egészen más a néppel közösen misézni, mint külön, csak a püspökökkel. Átéreztük, hogy népünkhöz tartozunk, hogy az Egyház Isten népeként zarándokol, mi, püspökök pedig a szolgái vagyunk. A konferencia helyszíne a szentély alatt volt, ahová lehallatszott a hívek imája, éneke… A záródokumentum egyik része a népi áhítatról szól. Gyönyörű; azt hiszem, sőt egészen biztos vagyok benne, hogy ez az élmény ihlette. Az Evangelii nuntiandi után ezek a legszebb gondolatok, amelyek egyházi dokumentumban a népi vallásosságról megfogalmazódnak. Sőt ki merném mondani, hogy az aparecidai dokumentum olyan Latin-Amerika számára, mint az Evangelii nuntiandi.

Az Evangelii nuntiandi a missziós lelkületről szóló apostoli buzdítás.

Bergoglio: Pontosan. Ebben is nagyon hasonlóak. S itt jutottunk el a harmadik fontos dologhoz. Az aparecidai záródokumentum nem elég önmagának, nem zárul le, nem az utolsó lépés, mert a végén a misszió felé nyit. A tanítványok igehirdetése és tanúságtétele felé. Hogy hűségesek maradjunk, el kell indulnunk kifelé. Aki hűséges, elindul kifelé. Ez Aparecida legfőbb mondanivalója. Ez a misszió lényege.

Kifejtené ezt bővebben?

Bergoglio: A megmaradáshoz, a hűséghez hozzátartozik az elindulás. Az ember pontosan akkor lép ki önmagából, ha az Úrban marad. Paradox módon éppen attól változunk, hogy megmaradunk, hűségesek maradunk, mégpedig nem a betűhöz, mint a tradicionalisták vagy a fundamentalisták. A hűség mindig változást, kibontakozást, fejlődést jelent. Az Úr átformálja azokat, akik hűségesek hozzá. Ez a katolikus tanítás. Lérins-i Szent Vince a biológiai növekedéshez, fejlődéshez hasonlítja a Hagyományt, amely, az idő múlásával együtt fejlődik és alakul, miközben egyik generáció a másiknak adja át a hitletéteményt: «Ut annis scilicet consolidetur, dilatetur tempore, sublimetur aetate», az évekkel ugyanis alakul, az idővel gazdagodik, a korral finomul.

BKEPEzeket mondta volna el a konzisztóriumon?

Bergoglio: Igen. E három pontról beszéltem volna.

Másról nem?

Bergoglio: Másról nem… De, talán megemlítettem volna két dolgot, amire ma nagy szükség van, egyre nagyobb szükség: az irgalmat és az apostoli buzgóságot.

Mit jelentenek ezek Önnek?

Bergoglio: Az apostoli buzgóság számomra magvetést jelent. Isten igéjének elhintését. Azt jelenti, hogy átadjuk annak a férfinak és annak a nőnek, akinek szól. Átadjuk az evangélium szépségét, a Jézussal való találkozás csodálatos élményét… a többit pedig a Szentlélekre bízzuk. Azt, hogy a mag kicsírázzon és termést hozzon,  az Úr adja, mondja az evangélium.

Vagyis a küldetést a Szentlélek viszi végbe.  

Bergoglio: A régi teológusok a lelket vitorláshoz hasonlították; a Szentlélek a szél, amely a vitorlát fújja és a hajót elindítja, a szél lökései és ereje a Lélek ajándékai. Hajtóereje, kegyelme nélkül nem haladnánk. A Szentlélek teszi lehetővé, hogy behatoljunk Isten misztériumába. Ő óv meg a gnosztikus egyháztól és az önmaga körül forgó egyháztól, amikor a küldetés felé vezet.

Ez azt is jelenti, hogy felülír minden funkcionalista megoldást, minden felállított tervet és pasztorális rendszert…

Bergoglio: Nem mondtam, hogy a pasztorális rendszerek hasznavehetetlenek. Épp ellenkezőleg. Önmagában minden jó, ami Isten útjain vezet. Papjaimnak szoktam mondani: “Tegyetek meg mindent, amit kell – ismeritek lelkipásztori kötelességeiteket -, végezzétek el a rátok bízott feladatokat, s aztán hagyjátok nyitva az ajtót!” Vallásszociológusaink szerint egy plébánia hatóköre 600 méter sugarú. Buenos Airesben két plébánia között kb. kétezer méter a távolság. Mondtam hát a papoknak: “Ha tudtok, béreljetek egy garázst, és ha találtok egy lelkes világi keresztényt, küldjétek oda! Hadd legyen az ottani emberek között, tartson egy kis katekézist, sőt áldoztassa is meg őket, ha kérik.” Az egyik plébános megkérdezte: “De Atyám, így az emberek nem fognak templomba jönni.” – “Miért – kérdeztem -, most jönnek?” – “Nem” – felelte. Hát akkor?! Önmagunkból kilépni azt is jelenti, hogy kilépünk megrögzött meggyőződéseink körüldeszkázott kertjéből, ha azok akadállyá válhatnak, ha elzárják a horizontot, amely Istené is.

Ez a világban élő keresztényekre is vonatkozik…

Bergoglio: A klerikalizálásuk probléma. [1] A papok klerikalizálják a világiakat, a világiak pedig kérik, hogy klerikalizáljuk őket… Ez bűnös cinkosság. Gondoljunk arra, hogy maga a keresztség elegendő lehetne. A japán keresztény közösségekre gondolok, akik több mint kétszáz évig fennmaradtak papok nélkül. Amikor a misszionáriusok visszatértek, azt tapasztalták, hogy mind meg vannak keresztelve, egyházilag érvényes házasságban élnek, és halottaik katolikus temetésben részesültek. A hit csorbítatlan maradt a kegyelem ajándékai révén, amelyek örömtelivé tették azoknak a világi keresztényeknek az életét, akik csak a keresztségben részesültek és apostoli küldetésüket csak a keresztség erejéből élték. Mernünk kell egyedül az Ő gyengédségére hagyatkozni… Ismeri Jónás próféta bibliai történetét?

Nem emlékszem. Kérem, mondja el!

Bergoglio: Jónás számára minden világos volt. Tisztán látott Istennel kapcsolatban, világosan gondolkodott a jóról és a rosszról, arról, hogy mit cselekszik Isten és mit akar, hogy ki hűséges a szövetséghez és ki nem. Ismerte a jó prófétaság receptjét. Isten úgy tört be az életébe, mint az áradat. Elküldte Ninivébe. Ninive jelképezi az emberiségből mindazokat, akik elszakadtak, elvesztek, peremre szorultak. A kirekesztetteket, az elhagyatottakat. Jónás látta, hogy a feladata csupán annyi, hogy megmondja ezeknek az embereknek: Isten még mindig kitárt karral, türelmesen várja őket, hogy irgalmával meggyógyítsa és gyengédségével táplálja őket. Pusztán ezért küldte őt Isten. Ninivébe küldte, ám ő inkább az ellenkező irányba, Tarzisz felé menekült.

Menekült a nehéz küldetés elől…

Bergoglio: Nem. Nem Ninivétől menekült, hanem Istennek a niniveiek iránti végtelen szeretete elől. Ez volt, ami nem illett a terveibe. Isten már eljött egyszer… “a többit majd én megoldom” – ezt mondta magában Jónás. A maga elképzelései szerint akart cselekedni, ő akarta irányítani az eseményeket. Konoksága miatt saját ítéletalkotási rendszere, előre meghatározott módszerei, erkölcsi vélekedései foglya lett. Olyan bizonyosságok szögesdrótjaival kerítette körül a lelkét, amelyek ahelyett, hogy szabadságot adtak volna Istennel és megnyitották volna mások szélesebb körű szolgálatának horizontjait, végül süketté tették a szívét. Mennyire megkeményíti a szívet az elszigetelődött lelkiismeret! Jónás többé nem tudott róla, hogy Isten egy Édesapa szívével szereti népét.

Sokan tudunk azonosulni Jónással.

Bergoglio: Bizonyosságaink fallá válhatnak, börtönné, amely rabságban tartja a Szentlelket. Aki elszigeteli a lelkiismeretét Isten népének útjától, nem ismeri a Szentlélek örömét, amely a reményt élteti. Ez fenyegeti az elszigetelődött lelkiismeretet. Azokét, akik a maguk Tarziszának zárt világából panaszkodnak mindenre, vagy – mivel fenyegetve érzik önazonosságukat – csatákba bocsátkoznak, hogy aztán csak még önelégültebben, még inkább maguk körül forogjanak.

Mit tegyünk?

Bergoglio: Ne azt nézzük az emberekben, hogy milyennek kellene lenniük, hanem hogy milyenek, és azt lássuk meg, amit kell. Előítéletek és receptek nélkül, viszont nagylelkű nyitottsággal. A sebekről, a gyarlóságról Isten szólt. Engedjük, hogy az Úr beszéljen… Abban a világban, ahol nem tudjuk elérni, hogy számítsanak a szavaink, egyedül az Ő szerető, üdvözítő jelenléte számíthat. Az apostoli lelkesedés megújul, hogy tanúságot tegyen Róla, aki kezdettől fogva szeretett minket.

Ön szerint mi a legrosszabb, ami az Egyházzal történhet?

Bergoglio: Az, amit De Lubac «lelki elvilágiasodásnak» nevez. Ez a legnagyobb veszély az Egyház számára, számunkra, akik az Egyházhoz tartozunk. De Lubac szerint ez «rosszabb, tragikusabb, mint a szégyenteljes lepra, amely a szabados életű pápák idejében torzította el a hőn szeretett Jegyes arcát». A lelki elvilágiasodás azt jelenti, hogy önmagunkat helyezzük a középpontba. Ezt tapasztalta Jézus a farizeusok között: «ti, akik egymást dicsőítitek».

*

[1] Klerikalizálás: a papi rend szentségéhez kötött feladatok átruházása világiakra – szerk.

christiana2013,

Magyar Kurír (mk)

Szóljon hozzá!


Biztonsági kód
Frissítés