Hogyan nem lettem filozófus?
Pedig akartam az (is) lenni. Az én ifjúkoromban, és általában a XX. században úgy tűnt, hogy a filozófia nagy társadalomformáló erő, ami a világ végső dolgait is meg tudja magyarázni – és ez tetszett nekem. Az 1970-es években még Marx szavai keringtek a levegőben: „A filozófusok a világot csak különbözőképpen értelmezték; de a feladat az, hogy megváltoztassuk.” Lázadó kamaszként ez is tetszett. Ki ne akart volna változtatni az unalmas és beszűkült, cenzúrázott világunkon?
Én - mint gyerekkora óta sokat olvasó ember, gyerekkori regényhőseimtől és példaképeimtől is tüzelve -, természetesen akartam, a kamaszos mindentudás éretlen lendületével és felelőtlenségével. Összeolvastam mindent, amit csak a ’70-es, ’80-as években számomra hozzáférhető volt. Volt abban filozófia, művészetek, az amerikai hippikultúra vonzása és bármi, ami lelkesít. Mindez félig emésztett katyvaszként landolt az agyamban és szívemben. Egyszóval, ha okos nem is voltam, okoskodni már tudtam.
A nyolcvanas évek elejének világszerte felerősödő békemozgalma vonzerővel hatott, kivéve a hivatalos magyar változatot. Alternatívaként megtudtam, hogy létezik a Dialógus csoport, 1983-ban el is mentem egy tervezett összejövetelére a Mátrába – igaz, hogy nem találtam ott senkit, őket már jóval előtte lekapcsolták a rendőrök. Az akkor már magyarul is olvasható Római klub jelentések, megatrend-könyvek és az eleve meglévő természetszeretetem (első szakmám állategészségőr) révén a környezetvédelmi aktivitásom a főiskolai évek alatt felerősödött.
Filozófiában a filozófiatörténet és az egzisztencializmus is vonzott, és persze mindenféle vallás és szellemi kaland, a kereszténység kivételével. A szokásos nyugati módon kacérkodtam a buddhizmussal, jógával, mindenféle szellemi irányzattal az antropozófiától az agykontrollig, igazi önhitető egyveleget hozva létre, amit nem haboztam reklámozni is. Főiskolás koromban egy hétig fehér lepedőben járkáltam (1985-ben), aminek a hátoldalára egy ordító fejet festettem és alá írtam, hogy Diogenész (tetszettek a mondásai, és általában a cinikus filozófia). A főiskola igazgatójához hihetetlen szemtelenséggel/bátorsággal bementem, és kértem, hogy adjon egy hét alkotói szabadságot, mert esszét szeretnék írni a nyitott házasságról. (Meg is írtam, volt abban minden, Marx is, de még az otthon megtalált, könyvgyűjtői utamból maradt régi Károli Bibliából vett idézet is…) Gitárral mászkáltam a lányok szobájába és énekeltem nekik, hogy „az ember az undor, szadista állat”… Ki tudja, hová vezetett volna mindez, ha 1990-ben nem szólít meg Isten és nem térek meg egy kis katolikus karizmatikus közösségben? (Valószínűleg ma elvált ember lennék, ülnék egy kocsmában és osztanám az észt annak, aki még hajlandó meghallgatni…)
Később, részben a megtérésem miatt az ökofilozófiai vonalat néhány esszé után „elengedtem”. Addigra Ökotájban jelent meg néhány esszém, illetve a 3. Part teljességügyi értesítő című periodikában, aminek másfél évig egyik szerkesztője voltam. (Szervezetileg a Műszaki Egyetem Zöld köre - és a Kék bolygó újság -, aztán az általunk alapított Piknik 2000 akciócsoport, majd a Zöld Jövő Környezetvédelmi Egyesület Nagytétényben és a rövid életű Ökooperáció Egyesület Törökbálinton, ami átalakulva, Kerekdomb Környezetvédelmi Egyesületként nagyszerű munkát végez városunkban.
A megtérésem után egy darabig még egyszerre próbáltam a régi és az új módon választ találni a világban tapasztalható problémákra. (Írtam több könyvet is: Valóban itt a világvége? A teremtmények méltóságáról – lélekzöld gondolatok; illetve a feleségemmel közösen egy középiskolai segédkönyvet: Befejezett jövőidő?)
Igyekeztem én, iparkodtam, de aztán be kellett látnom néhány dolgot. Az egyik az, hogy a komoly (szak)filozófiához nem vagyok elég okos. Se képzettségem, se kapcsolatrendszerem, és még ha valami épeszű gondolatom támadna, azt se tudnám eljuttatni az emberekhez. (Egy filozófiát tanuló lánynak el is ajándékoztam a könyvtáram ezen részét.) A másik annak belátása a ’90-es évek közepére, hogy a filozófia, mint olyan, már nem az a társadalomformáló erő, amilyennek én hittem – talán nem is volt soha az -, ezért ha konkrét cselekvést szeretnék, ahhoz más alapokat kell találnom. Mindezeknél azonban fontosabb, hogy Istenben és a keresztény vallásban rátaláltam arra a valódi középpontra, amiből kiindulva reális szellemi és gyakorlati építkezést lehet folytatni. Mintha egy mozaik szétszórt darabkái végre képpé álltak volna össze: mindaz, ami addig széttartott, széttöredezett volt bennem, a sokféle terv, vágy, akarás, most egy érthető képpé, vízióvá vált.
Amikor még filozófus, és író, és mindenféle alkotó akartam lenni, vonzott a „világépítés” – azaz kitalálni és felépíteni egy elképzelt világot, helyszíneket, benne szereplőkkel, hősökkel és gonoszokkal, és mindezt megformálni szóban, képben, tárgyakban, zenében. (Vannak ilyen nagy regényvilágok, képzőművészeti programok, stb.) Megtérésem után lemondtam erről, és ma sem engedek a kísértésnek, két okból. Az egyik, hogy megértettem, az én látásmódom Isten- és személyközpontú, és tulajdonképpen minden csak ezen keresztül és ennek érdekében érdekel. A másik, hogy a valódi világot szeretném formálni, építeni, kovászként átalakítani és megtermékenyíteni. E kettőből fakad az a vízió, amit célként meg tudok fogalmazni: hogy én egészen Istené legyek, hazánk – és az egész világ –, pedig a Szeretet földje legyen.
Mindez azonban nem jelenti azt, hogy a filozófia, a teológia, a világról való rendezett és szabatos gondolkodás hiábavaló lenne – épp ellenkezőleg! Jézus azt mondja magáról, hogy Ő az út, az igazság és az élet, és én azt hiszem, nemzedékünk e három közül egyiket sem értette meg még igazán. Így tehát nekünk az a dolgunk, hogy ezeket korunk számára újra feltárjuk, megismertessük és végig járjuk...
Sipos Gyula
